„Zúgolódik a lelkem napok óta... Simogatnak és gyötörnek az emlékek, miközben nézem a három csoda gyerekemet, akik boldogságot nevetnek ebbe a falusi porba, amit úgy szeretek.

Ma megint láttam a Rúzsákat. Lujzi korú lehettem, és néztem, ahogy apám festi a gólyát Sándor nagybácsim házán.

– Szép? Magdika…

– Szép! Mondtam boldogan, közben egy KiKi bonbont rágtam, amit valamelyik arra járó néni nyomott a kezembe.

Apám meg festette tovább a gólya csőrét (szerintem még mindig apám színeit viseli). Amikor apám a létrával járt és közben festett, azt hittem, hogy varázsló, csodálva és epekedve néztem, hogy micsoda trükkös egy ember az én apám.

Aztán a trükkös kedvünket gyorsan elvette vagy néha meghozta a világ, meg a sok minden, ami mifelénk történt.

Anyám is trükkös volt, csak ő nem a létrán bűvészkedett, hanem a szürke hétköznapokban. Szerintem nem is tudja, de számomra a legnagyobb varázslata az volt, ahogy megesett mindenkin a szíve, és a semmiből is adott, még az idegeneknek is.

Ősz volt, november eleje... Betoppant egy pici néni, hogy csirkét venne (akkor épp ez volt anyám friss megélhetési trükkje), de nem volt pénze, csak egy selyemkendőcskéje. Álltam anyám mellett az ajtóban, néztem a néni kezét. Belém égett, mostanában a saját kezemre nézve néha eszembe jut. Szóval én bámultam a kezét, anyám meg, tisztán emlékszem, ráharapott a szája szélére, és kivett egy csirkét a ketrecből. Nem fogadta el a kendőt. Könnyes volt a szeme. Kérdeztem, miért nem hagyta itt a néni a kendőt? Azt mondta, mert nem volt lelkem elvenni az egyetlen kincsét.

Sose voltunk gazdag emberek, sose... De, azt, hogy legyen lelkem, az élettel lehelte belém anyám.

Ma pont olyan meleg volt, mint amikor megtanultam, hogyan töri ki a kapa a kezedet... Istenem, hogy én mennyire gyűlöltem a földeket... Ma néztem a három kicsi gyerekemet, semmit sem tudnak még ezekről a dolgokról. Hagyom, hogy még szabadok legyenek. Lujzi fürtjei betáncolták az udvart, és egy pillanat sem telt el, hogy valaki ne szorította volna a tenyerébe az arcomat, hogy: Anya, mondd el!

Szóval itthon vagyok... Nézem a tüzet, zubognak bennem az emlékek, szól a zongora és még mindig mezítláb, két lábbal állok a földön."