Föt évvel ezelőtt Tom Six holland filmrendezőnek sikerült ott, ahol szinte mindenki kudarcot vall – különösen a horror világában. Valójában sokkolta az embereket. Természetesen egyetlen önmagát tisztelő kifinomult sem vallja be, hogy megdöbbent, és egyetlen horror ínyence sem vallja be, hogy igazán és igazán elborzadt. De Six valóban kizökkentette a közönséget az extrém kizsákmányolás rémálmával, az emberi százlábúval, egy trilógia első részével. Ez egy gránát volt a primitív konformisták, és azoké az ostoba horror rajongók arcába is, akik azt hitték, hogy mindent láttak.

A cím „emberi százlábúját” egy szadista sebész alkotja, aki három fiatalt bebörtönöz egy pincébe, és kísérleti szájjal varrja össze őket. Six maga is rendező volt az eredeti holland tévéműsorban, a Big Brother-ben, amely elindította a globális franchise-t, és könnyen belátható volt, hogy filmes mesterművét a fogyasztói kukkolásról és a kegyetlenségről szóló szatírának szánták. Vagy lehet, hogy ugyanarról a sötét kreatív helyről fakadt, ahol a kor TV-jelensége megszületett.

Akárhogy is, emlékszem, hogy miután megnéztem, kirándultam a moziból, és nyöszörögtem Anthony Quinn kritikusnak és regényírónak, hogy a mozinak most vége, és mindannyiunknak vissza kellene térnünk a saját szórakoztatáshoz, vagy zongorázáshoz. Bevállaltam az első Human Centipede démoni punk inspirációját, elvesztettem a türelmemet a folytatással, de a harmadik filmet váratlanul viccesnek találtam. Szóval mi történt Tom Sixszel ezután?

A válasz ebben a kaotikus, keménykezű, öntörvényű, időnként vicces, nulla költségvetésű dokumentumfilmben érkezik, amelyet teljes egészében Six amszterdami lakásában forgattak – ez a hűhó, amit fizessen, amit-akarsz alapon tölt fel az internetre. Bármennyire is hatalmas volt a The Human Centipede, hatalmas beszédtéma volt számtalan amerikai tévévígjátékban és talkshow-ban, nem tette gazdaggá a rendezőt. Akárcsak a 70-es évekbeli, a Deep Throat című felnőttfilmben, itt is rejtély van azzal kapcsolatban, hogy pontosan hova ment el a nyereség. Six azonnal visszatért a The Onania Club nevű, összehasonlíthatóan őrült és sértő filmhez (jelszó: „gyere és lásd, láss és gyere”), amely egy csoport unatkozó amerikai nőről szól, akik rabjai mások fájdalmának. Ahogy okosan mondja, „mind biztonságosan metaforikus volt”, így a horror szatíra státuszú volt.

A Covid azonban felzaklatta az ipart, és a félénk forgalmazók nem voltak hajlandók hozzányúlni, annak ellenére, hogy a világítótestek, köztük John Waters is dicsérte őket. És ami még rosszabb, Six rájött, hogy sclerosis multiplexben szenved, ami mostanra szinte folyamatosan a lakásába zárta, kivéve a fájdalmas sétákat a szabadban, hogy koffeinmentes kávét vegyen, amit csak meg tud emészteni ("mint egy kurva, aki csak ölelni akar").

Six kalapban és napszemüvegben fordul a kamerához, mintha Hunter S Thompsonnak álcázták volna, és komikusan (vagy nem komikusan) veszi körül a stábját alkotó, valószínűtlen emberek rongyos cirkusza, köztük vámpírruhás, koktélozó partnere, Marci (Maartje Willems) és egy kisgyerek, aki a vágást végzi. Van egy összeráncolt „cenzornáci” (Servaes Nelissen) teljes egyenruhában, aki mindig azon nyavalyog, hogy az eljárás sértő – ez a jele az ébredt attitűdökről szóló, meglehetősen fárasztó komédiának. Hat szembeállítja ezt a zsarnokot nagyapjával, aki a holland náciellenes ellenállás hősies harcosa volt a második világháborúban. (Furcsa módon nem beszél a Big Brotherről.)

Mégis, minden nagyon fáradságos, nem PC-s humora ellenére ennek a filmnek van egy releváns története, amit el kell mesélnie: a szörnyű végről, amely mindazokra vár, akik kockázatot vállaló, kudarccal végződő független filmkészítési karrierbe kezdenek. Ebben a pofonegyszerű panaszáriában van valami közös a német kizsákmányoló mester, Uwe Boll heves dacolásával, aki morcosan kilépve a liberális finnyásságból, feltűnt Radu Jude Ne várj túl sokat a világvégétől című filmjében, és rendezte a Citizen Vigilante című, vitatott bosszúthrillert. Hat megérdemli az indie-mozi történetének fejezetét, vitathatatlanul Sam Fuller és Roger Corman mellett. Valakinek pedig ki kellene adnia a The Onania Club-ot, vagy legalább fel kellene tennie egy fesztiválra. Kötelezheti-e az Egyesült Királyság Frightfestje?