KülföldSzerző: magyarnemzet 2026. 08. 13. 2 percnyi olvasás
A Naprendszer méretű hibrid képződmény százmilliárdszor több energiát bocsát ki, mint bármely ismert csillag, és végre választ adhat az űrkutatás egyik legégetőbb, évek óta vitatott rejtélyére.
Amióta a világ legerősebb űrteleszkópja, a James Webb 2022-ben működésbe lépett, folyamatosan olyan zavarba ejtően fényes, kompakt és vöröses színű pontokat fotózott az univerzum sokmilliárd évvel ezelőtti múltjában, amelyeket a csillagászok egyszerűen csak „kis vörös foltoknak” kereszteltek el. Az asztrofizikusok között azonnal mindig is volt egy nagy vita:
egyesek szerint ezek porsávok mögé bújt szupermasszív fekete lyukak, mások szerint viszont extrém módon sűrű, korai galaxisok. A kibocsátott fény spektruma azonban egyik klasszikus elméletbe sem illett bele pontosan.
A rejtélyt most a Hawaii Egyetem és az MIT kutatói oldották meg dr. Rohan Naidu vezetésével. A csapat a Cetus csillagkép irányában kiszúrt egy rendkívül intenzív vörös pontot, amely a MoM-BH*-1 katalógusjelet kapta. A mérések és a számítógépes szimulációk igazolták, hogy nem egy hagyományos galaxisról van szó, hanem egy önálló, tiszta formájában ragyogó kozmikus hibridről: egy fekete lyuk csillagról.
A MoM-BH*-1 fénysugarai 13 milliárd évet utaztak a kozmoszon keresztül, vagyis az objektum alig 660 millió évvel az ősrobbanás után alakult ki.
A képződmény szerkezete egészen lenyűgöző. A magjában egy olyan szupermasszív fekete lyuk rejtőzik, amelynek tömege százezerszerese a mi Napunkénak. Ezt a magot egy gigantikus, szinte teljesen pormentes, sűrű hidrogén gázfelhő-gubó veszi körül, amely méretét tekintve akkora, mint a mi teljes Naprendszerünk. A belső fekete lyuk elképesztő sebességgel szippantja magába a gázt. Az ebből felszabaduló brutális energia belülről fűti és ragyogásra kényszeríti a külső gázburkot.
Kívülről nézve az objektum pont úgy viselkedik, mint egy vörösen izzó csillag, ám a működési elve mögött nem a csillagokra jellemző magfúzió, hanem a fekete lyuk gravitációs elnyelése áll.
Évtizedek óta sejtettük, hogy valami egészen látványos dolognak kellett történnie a korai univerzumban. A fekete lyuk csillagok jelentik ezt a látványosságot. Ez az a fázis, amely szinte minden szupermasszív fekete lyuk életének a kezdetét jelzi
– nyilatkozta dr. Rohan Naidu a rangos Nature tudományos folyóiratban megjelent tanulmány kapcsán.
A felfedezés azért forgatja fel fenekestül az asztrofizikát, mert magyarázatot ad a kozmikus hajnal legnagyobb paradoxonára: arra, hogy miként létezhettek milliárd naptömegű fekete lyukak a világegyetem hajnalán, amikor még elvileg nem telt el elég idő a növekedésükhöz. Úgy tűnik, ezek a gázba burkolózott hibridek voltak a „magvak”, amelyekből a mai galaxisok – köztük a mi Tejútrendszerünk – központi fekete lyukai is kifejlődtek.
Napi