Július elején arról cikkezett a sajtó, hogy végre lezárulhat India legrégebben futó családi szappanoperája, melyben a szereplők az elhalálozások miatt időközben cserélődtek is. Az egyik oldalon Dzsjotidaráditja Szindia áll, aki több miniszteri posztot is betöltött már az indiai szövetségi kormányban, jelenleg az ország északi-keleti régiójáért felelős uniós fejlesztési miniszter és a parlament alsóházának képviselője, aki még a 20. életéve betöltése előtt indított pert, kizárólagos örökösnek kikiáltva magát. Vele szemben áll három nagynénje, köztük Vaszundara Rádzse Szindia, aki szintúgy többször szolgált már a szövetségi állam kormányában miniszterként, de két ciklusban összesen egy évtizedig volt Rádzsasztán állam kormányfője is – ők szintúgy a jussukat követelik a szüleik után maradt javakból. 

A ma már Madhja Prades államba beolvadt Gválijár egykori uralkodócsaládjának ugyanis számos nagy értékű ingatlana és ingósága maradt meg azután is, hogy a nagynénik édesapja, az utolsó igazinak tekintett maharadzsa aláírta az állam csatlakozását annak idején az Indiai Unióhoz. Az uralkodó halála után egyedüli fiát a kormány által kiállított oklevéllel elismerték, mint az elhunyt birtokában lévő minden magántulajdon kizárólagos örökösét. Ez az úgynevezett elsőszülöttségi jog, amit hagyományosan az uralkodói és nemesi családokra alkalmaztak, hogy biztosítsák a vagyon és a hatalom egy kézben maradását. A néhai uralkodó lányai azonban azzal érvelnek, hogy mivel apjuk az 1956-os indiai öröklési törvény hatálybalépése után hunyt el, ez a régi szokásjog rájuk már nem vonatkozik.

2020-ban azzal bonyolódott az ügy, hogy az unokaöccs távozott az ellenzéki politikából, megdöntve ezzel a tagállami kormányt, és csatlakozott a Narendra Modi miniszterelnök vezette Indiai Néppárthoz, melynek befolyásos tagja a már név szerint említett nagynénje és egyik másik nénikéje is. Bár a párt a három fontos pozíciót betöltő családtag viszályát magántermészetű vitának tekinti hivatalosan, de a belső erőviszonyokra mégis hatással volt a torzsalkodás, ami muníciót adott az ellenzéknek is, amely azzal vádolja a kormányt, hogy „feudális nagyurak marakodásához” asszisztál.

Az uralkodónak színezüstből volt a mosdója és a fürdőkádja is

Az India egyik legnagyobb és legértékesebb magánkézben lévő történelmi vagyonportfóliójába tartozó luxusingatlanok legszebbike a mogul uralkodók és a firenzei Medici-család palazzóinak stílusát ötvöző, fényűző Dzsai Vilász-palota a XIX. századból, amelyet azért építettek elsősorban, hogy legyen hol megszállnia az országba látogató walesi hercegi párnak, másodsorban pedig, hogy a Szindia-család a Brit Birodalomban elfoglalt státuszát hirdesse vele. A bálterem díszítésére több mint 560 kg aranyat használtak, az egyenként 12,5 méteres, 3,5 tonnás, aranyozott, 250 foglalatos, velencei stílusú csillárokhoz pedig Bécsből rendelték a kristályüveget.

De itt, az étkezőben található a világ egyik legkülönlegesebb luxustárgya is. A maharadzsa egy színezüstből készült elektromos kisvonatot készíttetett, amely sínpályán körözött a 40 fős vacsoraasztalon. A vagonok kristályedényeket szállítottak, amelyekben likőröket, szivarokat és édességeket szolgáltak fel a vendégeknek. (A vonatot a maharadzsa egy rejtett kapcsolóval irányította az asztalfőről.) A volt indiai uralkodócsaládoknak egykori reprezentatív rezidenciáik nem csak azért fontosak, mert némely lakosztályt még mindig életvitelszerűen is használják, hanem mert sok esetben ezeket luxusszállodává alakítják, ahogy egyre növekszik az indiai luxusturisztikai szektor. (Korábban mi is írtunk arról, hogy a dzsajpúri maharadzsa családja is perben áll Rádzsasztán állammal az ingatlanjaik visszaszerzése okán.)

De sok értékes ingóság tulajdonjoga is vitatott egyelőre a Szindia-családban. Több mint 600 kg arany és 300 kg ezüst, 56 milliárd forintnyi aranyékszer, 3,7 milliárd értékben aranypoharak, valamint 22 milliárd forint értékben ezüst evőeszközök keresik a gazdájukat az értékes műtárgygyűjtemény mellett. A család néhai matriarchája, a férje halála után a rádzsmata (az uralkodó anyja) címet használó Vidadzsaja Radzse Szindia különböző vagyonkezelői alapokat hozott létre és vagyonfelosztási okiratokat készíttetett, hogy csupán címzetes maharadzsaként tisztelt fia ne örökölhessen mindent, mivel néhai férje akarata sem ez lett volna. A 2001-ben elhunyt asszony 1985-ben kelt végrendeletéből továbbá kizárta fiát és unokáját is, vagyona 80 százalékát lányaira hagyta, 20 százalékát pedig jótékonysági célra adományozta.

Életcélja lett a Gandhi-klán hatalmának eltörlése

De mi vezetett a kenyértörésig? Az özvegy maharáni 1962-ben kezdett el politizálni az egyik legnagyobb frakció, az Indiai Nemzeti Kongresszus (a jelenleg ellenzéki Kongresszus Párt) színeiben jutott be az alsóházba, majd a jelenleg is kormányzó Indiai Néppárt jogelődjénél folytatta (a jelenlegi kormánypárt egyik alapítója és alelnöke lett később a börtönből való szabadulása után). A maharáni kifejezetten keményvonalas politikusnak számított, így ambivalens volt a megítélése: „Őrültnek és szentnek, veszélyes reakciósnak és nemzetmentőnek, makacs és öntelt vén őrültnek, valamint bátor és kitartó látnoknak tartották.”

Jobboldali hindu nacionalistaként támogatta például, hogy az özvegyek önégetése férjük halála után ne számítson bűncselekménynek, és az egyik legfőbb szószólója volt annak, hogy a volt uralkodócsaládok tagjai a köztársaságban is megtarthassák rangjukat és kiváltságaikat. Legfőbb politikai ellenfele így Indira Gandhi miniszterelnök lett, aki 1971-ben eltörölte az uralkodócsaládok állami járandóságait, amit a maharáni a személye elleni támadásnak vett. Gandhi 1975-ben kihirdette a nemzetközi szinten is bírált rendkívüli állapotot, amivel politikai ellenfeleit akarta elhallgattatni és vegzálni. A maharánit is őrizetbe vették – a vád valuta és arany külföldre csempészése volt, a Dzsai Vilász-palota átkutatása során tonnaszám foglalta le az aranyat, ezüstöt és ékszereket az adóhatóság.

Amikor Indira Gandhi megtudta, hogy ellenfelét viszonylag kényelmes körülmények közt tartják fogva, dühében elrendelte, hogy az ország egyik legkeményebb börtönébe szállítsák őt át egyik másik bírálójával, Dzsajpúr maharániával, a Vogue divatmagazin által a világ legszebb nőjének választott Gayatri Devivel együtt. A két, nép által bálványozott „királynét” a szörnyű körülményekkel akarta megtörni, a mocskos, patkányokkal és csótányokkal fertőzött, sötét és fülledt cellán köztörvényes bűnözőkkel osztoztak. Gayatri Devi a rossz higiénés körülmények közt szerzett betegségei miatt végül kegyelmet kért a miniszterelnöktől, vállalva, hogy soha többet nem politizál, de a másik maharáni kitartott.

Közben Nagy-Britanniába menekült fia saját maga és vagyonának védelme érdekében kiegyezett Gandhival és belépett a Kongresszus Pártba. A maharáni ezt az árulást és fia gyávaságát soha nem tudta megbocsátani. És ott volt az úgynevezett „Raszputyin-faktor” is, a maharáni legfőbb politikai tanácsadóját és bizalmasát a fiú azzal vádolta meg, hogy radikális nézeteivel még inkább ellene hangolja az anyját – politikailag is. Hogy anya és fia egymás ellen kampányolnak a választásokon, az ugyanis mindig muníciót szolgáltatott a közbeszédnek.

A maharáni később azzal vádolta fiát, hogy kizárta őt a saját otthonából, rendőrségi razziákat szervezett a lakosztályában, valamint politikai felettesei iránti hűségből lelkileg kínozta és megalázta őt, így végrendeletében azt is megtiltotta fiának, hogy holtteste felett ő végezze el a hagyományos hindu rítusokat, így a máglyája meggyújtását. Óhaja végül nem teljesült, de fia csupán 8 hónappal élte túl, mivel elhunyt egy repülőgépszerencsétlenségben. Ekkor jött el a jelenlegi pereskedők ideje.

(Borítókép: A Dzsai Vilász-palota az indiai Gválijár városában 2013. január 28-án. Fotó: Atid Kiattisaksiri / LightRocket / Getty Images)