BelföldSzerző: index 2026. 08. 13. 12 percnyi olvasás
Forgács István szerint a határ két oldalát romaügyben csak együtt lehetne megmenteni, külön-külön nem.
A Borsod-Abaúj-Zemplén vármegyei Szalonnára tavasszal két, magyarul nem beszélő, mélyszegénységben élő roma család költözött a kassai Lubina nevű illegális bódévárosból, amelynek felszámolása akkor már folyamatban volt. A családok házat vásároltak a faluban, és nagyjából két hónapig éltek ott anélkül, hogy bárki panasszal vagy bejelentéssel élt volna velük kapcsolatban.
Az ügy akkor robbant, amikor sajtónyilvánosságot kapott. Július végén már arról szóltak a hírek, hogy szervezett átköltöztetésről lehet szó, hogy több száz embert hoznának át a határ túloldaláról, és hogy a háttérben ingatlanügyletek állnak. Balogh Zsolt, Szalonna polgármestere közleményben számolt be arról, hogy a kassai városházáról telefonon keresték meg, és csak ekkor értesült hivatalosan a beköltözésről, jóllehet a faluban ezt már mindenki tudta.
Kiderült, hogy a költözésben Lenka Kovacevicová, Kassa-Tóváros polgármestere segített, aki a Lubina-telep felszámolását főpolgármesteri kampányának egyik központi ügyévé tette. Ő maga tagadta, hogy bármiféle tömeges áttelepítési program létezne, és azt közölte, hogy a családok saját elhatározásukból, helyi tulajdonosoktól vásároltak ingatlant, egy polgári társulás segítségével.
A Belügyminisztérium augusztus elején vizsgálatot indított annak tisztázására, hogy ki szervezte és finanszírozta a költözéseket, milyen ingatlan- és hitelszerződések születtek, és történt-e kényszerítés, megtévesztés vagy pénzügyi visszaélés. A tárca hangsúlyozta, hogy az ügyet nem tekinti etnikai kérdésnek, és hogy az adott helyzetet nem elszigetelt települési intézkedésekkel, hanem magyar–szlovák kormányzati együttműködéssel kellene rendezni.
Forgács István romaügyi szakértő szerint a felháborodás mértéke és a történet mérete között nincs arány.
Önmagában attól, hogy jön két család, nem kell megijedni. Sőt, azt is merem mondani, hogy ha több család jönne, akkor sem kellene megijedni
– mondta.
A kassai telep, ahonnan a családok elindultak, a szakértő leírása szerint önerőből épült. Az emberek maguk hordták össze, ami a kezükbe akadt, és a telep addig nőtt, míg a lakói el nem érték a másfél-kétszáz főt. Nincs benne víz, azt hordani kell, a villany sincs sok helyre bekötve. Az alapvető életminőséghez szükséges dolgok teljesen hiányoznak.
„Ez komoly gond, de kétszáz emberbe nem kellene belehalnia sem Kassának, sem a magyar oldalnak”
– fogalmazott Forgács.
Hogy miért épp Kassa keleti oldalán áll ilyen telep, arra a szakértő szerint egészen Csehszlovákia felbomlásáig vissza kell menni. A csehszlovák állam a romák tekintetében nagyjából ugyanazt az utat járta be, mint Magyarország, és ott is a magyar határhoz közelebb eső részeken élt a cigányság nagy része, alulképzetten, fizikailag szegregálva.
A szétválás után az arányok élesen szétnyíltak. A cseh oldal lényegesen kevesebb roma családot örökölt meg, a szlovákoknál viszont már a kilencvenes évek közepén is több százezer emberről volt szó egy ötmilliós országban. Aztán jött minden, ami Magyarországon is bekövetkezett. A szocializmus felbomlása után ők is elsőként kerültek az utcára munkanélküliként, és nem lehetett mit kezdeni a többségükben alacsony végzettségű, sok gyereket vállaló és nagyon is látható cigányokkal.
A legfontosabb különbséget Forgács az elkülönülés fizikai keménységében látja. Magyarországon is voltak cigánytelepek az ötvenes-hatvanas években is még, ezek nagy részét a szocialista állam megpróbálta felszámolni. Születtek a CS-lakások (csökkentett komfortfokozatú lakások) és rengeteg olyan megoldás, amivel valójában újabb fizikai elkülönülést hoztak létre, de a lakókörnyezetekben, alapvető infrastruktúrában történt némi változás. A szlovák oldalon ezzel szemben sok helyen összetákolt kalibák maradtak, emberek valahova beerőszakolva.
Ez nálunk kevésbé volt jellemző, vagy szép lassan eltűnt, Szlovákiában viszont borzasztóan sokáig megmaradt
– mondta.
A Lubina egyébként nem egyedi eset. A kassai városrész polgármestere maga ismertette, hogy Szlovákiában jelenleg mintegy 476 illegális telep létezik.
Szlovákián belül sem egységes a kép, és a szakértő szerint ezt a különbséget érdemes komolyan venni. A csallóközi cigányok között nagy számban vannak magyarok, sok esetben jobb körülmények között is élnek, mint a kelet-szlovákiai cigányok, és a kilencvenes évek közepétől folyamatosan jó viszonyban szervezték meg magukat a magyar közösséggel. Magyar ajkúak, sok helyen egy iskolába járnak a többiekkel, sőt a szlovák oldalon egyidőben épp azért sikerült megtartani magyar iskolákat, mert a cigány családok odaadták a gyerekeiket.
Nagyjából a Rimaszombati járástól kelet felé, egészen az ukrán határig viszont a cigányság túlnyomó többségének nincsenek meg ezek a magyar gyökerei, vagy csak keveseknek. Ott a szakértő szerint sok esetben teljesen gyökértelen, talajt vesztett emberekről van szó, és a terület összefüggő tömböt alkot. Kassától keletre gyakorlatilag az ukrán határig ugyanazok a viszonyok jellemzőek, és Kárpátalján is ugyanazok a problémák, ugyanaz a reménytelenség a megszokott.
A kassai Luník IX-ről már a kilencvenes években is legendák keringtek.
„Olyan, mintha Miskolcon az Avast teljesen magára hagyták volna” – mondta Forgács a lakótelepről, ahol sokszor térdig érő műanyagpalack-szemétben játszanak a gyerekek, és 7-8000 ember él így együtt.
A kilencvenes évek magyarországi cigányellenessége Forgács szerint a szlovák oldalon még erősebben jelentkezett, erős etnikai feszültségek voltak számos helyen az ezredforduló környékén. Erre jött reakcióként a 2004-es állami szigorítás, amelyben a szakértő szerint rengeteg szubjektív elem volt, a szociális ellátásokról jórészt helyben lehetett dönteni. Ez szembement az uniós alapértékekkel, a helyiek pedig zavargásokkal válaszoltak a változásra, amelyek zűrös tömegoszlatásokba torkollottak.
Azóta Szlovákia egy, a magyarétól eltérő felzárkózáspolitikát próbál vinni, többek között sok pénzt fordítottak lakhatási programokra. Forgács szerint nem az a kérdés, hogy melyik ország csinálja jobban, hanem az, hogy a szlovák oldalon a baj látványosabbnak tűnik. Szerinte Magyarországon az Orbán-kormányok 2010 és 2026 közötti intézkedései valahogy mégiscsak elérték, hogy a cigányokat sok helyen felszívta a munkaerőpiac, sokan tudtak elhelyezkedni, voltak valós jelei a társadalmi felzárkózásnak. A szlovák oldalon ez lassabb és kevésbé egyértelmű.
Az irány egyébként nem csak egyféle. Legalább tíz-tizenkét éve jellemző már, hogy Észak-Borsodból, például Bódvalenkéről, Tornanádaskáról és a határ menti más falvakból cigány férfiak átjárnak dolgozni a szlovák oldalra.
Szalonnán rendkívüli testületi ülésen fogadták el a település úgynevezett önazonossági rendeletét, és a polgármester arról is beszámolt, hogy magas lakcímlétesítési díjjal próbálják elkerülni a további beköltözéseket. Encsen Mikola Gergely független polgármester elővásárlási jog bevezetését jelentette be azokon a területeken, ahol civil szervezetek olcsón vásárolhatnak fel lakhatatlan házakat. Bejelentésében arról írt, hogy tudomása szerint kétszáz-háromszáz szlovákiai romát akarnak több borsodi járásba költöztetni.
Forgács szerint ez egy érthető védekező reflex, amelynek a mögöttes logikája viszont független az érkezők állampolgárságától.
Ha a polgármester kiadja azt, hogy nem adnak el ingatlant a faluban, mert jönnek a szlovák cigányok, az majdnem ugyanaz, mintha azt mondaná, hogy nem adnak el ingatlant, mert jönnek a hat faluval odébb élő magyar cigányok
– mondta. Szerinte leginkább az ijesztett meg sokakat, hogy szervezett dologról volt szó, és hogy pénz állt mögötte.
A szakértő emlékeztetett arra is, hogy a korábbi kormányzat gyakorlatilag fegyvert (vagy mások szerint védőpajzsot, páncélt) adott az önkormányzatok kezébe a betelepülési rendeletekkel. Több száz település hozott ilyen intézkedéseket, ezek egy része morálisan, más része jogi értelemben visszás, és az önkormányzatok azóta sem sietnek a visszavonásukkal, ahogy az új kormány sem lépett még az ügyben.
Ugyanakkor az aggályok egy részét teljesen normálisnak tartja, ahogyan a felmerülő kérdéseket – például, hogy nem beszélnek magyarul, hogy hol fognak dolgozni, hogy mi lesz ebből – is. A pánikot szerinte az okozta, hogy mindenki előtt ugyanaz a kép lebegett, egy felszámolt kassai telep, több száz nekiinduló ember, és a szlovák hatóságok, amelyek még segítenek is nekik ingatlanhoz jutni, de a határ magyar oldalán.
Az ügy egyik mozgatórugója egyszerű piaci matematika. Északkelet-Magyarországon rengeteg az olyan ház, amelyből kihalt az idős tulajdonos, a rokonok elköltöztek, és nehéz értékesíteni. Ötmillió forintért lehet venni egy házat, amire ugyan legalább kétszer annyit rá kell költeni, de meg lehet venni. Ez euróban tizenháromezer, tizennégyezer euró, vagyis egy szlovákiai vásárló számára is elérhető összeg. És a magyar oldalon is akadt nyertese az ügyletnek, hiszen az ingatlan tulajdonosai el tudták adni az üresen álló épületeket.
A mostani helyzetben az ingatlanok körüli kérdés azonban nyitott. Szalonna polgármestere szerint a házak a beköltözők tulajdonába kerültek, és hitelből vásárolták meg őket. Forgács ugyanakkor arra hivatkozott, hogy a kerületi polgármester élete végéig tartó haszonélvezeti jogot jegyeztetett be a két ingatlanra, arra hivatkozva, hogy ő segített megvásárolni őket. Hasonló állítást fogalmazott meg a Mi Hazánk alelnöke is, aki szerint van olyan ingatlan, amelynek papírjain a kassai városrész polgármesterének neve szerepel.
„Kié a tulajdonjog? Melyik bank adott rá pénzt? Felvehető-e hitel a szlovák oldalon, amiből Magyarországon vásárolhat bárki másoknak ingatlant?” – sorolta a kérdéseket a szakértő, aki szerint ezt a vizsgálatnak kell tisztáznia.
Innentől viszont Forgács szerint a történet már nem a két családról szól. A szalonnai ügy pontosan azt tette láthatóvá, hogy ha valaki leteszi a térképet, és kiveszi belőle az országhatárt, akkor egyetlen összefüggő, borzasztóan homogén területet lát, tömegével alulképzett emberekkel, mindkét oldalon ugyanazokkal a társadalmi problémákkal: drog, munkanélküliség, magas arányú családon belüli erőszak, fiatalon és rossz körülmények közé vállalt gyermekek, rossz egészségi állapot, elszigetelődés.
Ezt az egész térséget pusztán azért, mert a határ elválasztja, nem szabadna két különálló elemként kezelni, ha eredményes társadalmi felzárkózást szeretnénk
– fogalmazott a szakértő.
Az érvelése egyetlen mondatba sűríthető. A szlovák kormány önmagában nem képes arra, hogy az ország délkeleti térségében eredményes felzárkózási folyamatokat hajtson végre, a magyar kormány pedig nem képes ugyanerre Északkelet-Magyarországon. Forgács szerint ez nem is elsősorban azon múlik, hogy mennyire ügyesek vagy elszántak ezek a kormányok, hanem azon, hogy a rossz irányba tartó folyamatok nehezen lassíthatók, és csak nagyon magas szinten meghozott, félig-meddig protekcionista döntésekkel lehet változást elérni. Ilyen döntéseket viszont jelenleg egyik ország sem tud egyedül kicsikarni.
A megoldást a szakértő ezért egy közös, uniós szinten futó fejlesztéspolitikai programban látja, amelyben a két kormány együtt jelenik meg közös igénnyel. Ha szlovák érdekek is bejönnek a képbe, akkor sokkal erősebben lehet nyomást gyakorolni az uniós döntéshozókra és tisztségviselőkre, mint ha csak Magyarország mint egy szem tagállam kéreget a saját elmaradott régiójának fejlesztési forrásokat.
A gyakorlatban ez Forgács szerint azt jelentené, hogy egy ilyen programban a fejlesztéseket eleve a határ mindkét oldalára tervezik, és lehetőleg egyszerre, összehangolva. A logisztikai központ a szlovák oldalon van, a gyártás a magyaron, vagy fordítva.
„Ne az legyen a kérdés, hogy az autógyár a szlovák vagy a magyar oldalra kerül, hanem az, hogy úgy jöjjön létre, hogy mind a két helyen kínáljon munkát és társadalmi felzárkózást” – mondta.
Ózd térségére ezt konkrétan is végig lehet gondolni. A városban az elmúlt öt-nyolc évben rengetegen vesztették el a munkájukat, bezártak olyan üzemek, ahol több százan dolgoztak, és a magyar oldalról nézve jelen pillanatban gyakorlatilag lehetetlen oda beruházást vinni. Ha viszont valaki Ózd térségét és a szemközti szlovák járásokat együtt kezeli egyetlen fejlesztési egységként, akkor a méret és a munkaerőbázis már összejön.
Ugyanez a logika Forgács szerint kiterjeszthető a Salgótarjántól egészen a Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegyei határig húzódó teljes felső sávra. A szakértő évek óta hirdeti a gazdasági alapú társadalmi felzárkózás gondolatát, amelyet egy ilyen fejlesztés teljes mértékig vissza tud igazolni, és aminek a lényege az, hogy eredményes térségfejlesztés csakis ott jöhet létre, ahol egyszerre történik gazdaságfejlesztés és társadalomfejlesztés.
Nem tudsz a Szilícium-völgyben beruházást csinálni, ha nem lesz egy rakás IT-szakembered
– hoz egy közérthető példát.
Hogy miért nem működik ez a kettő egymás nélkül, arra a szakképzés a legjobb példa. Az ózdi szakképzési centrumot Forgács az ország egyik legmotiváltabb intézményének tartja, kiváló vezetőkkel és oktatókkal. Az egyik legnagyobb kihívás ebben a térségben bent tartani a gyereket az iskolában addig, hogy pincér vagy hegesztő legyen belőle, de ha ez sikerül, akkor sem áll sokszor valódi karrier a végzettek előtt.
Kijön az iskolából, aztán a kezében a papírral körbenéz a városban, és kiderül, hogy se pincérre, se hegesztőre nincs szükség. Az étterem nem él meg, mert nincs, aki beüljön vacsorázni, így aztán helyben nem igazán kell a pincér. És ugyanez a helyzet lassan a hegesztéssel is
– mondta.
Vagyis hiába jön létre a munkaerő, ha arra a munkaerőre az adott térségben nincs igény. A folyamat viszont visszafelé is elakad. Februárban az ózdi szakképzési centrum vezetőjével egy szakmai tanulmányúton felkereshették a Bell helikopter vállalat egyik gyárát az Egyesült Államokban, és felvetette, hogy a cég Európában alig van jelen, épp ideje lenne közép-európai gyártásban gondolkodni. Az ötlet szerinte nem hangzott rosszul a másik oldalnak sem, és a térség szempontjából is indokolt lenne, hiszen az orosz–ukrán konfliktus nagyon is valós, Magyarország NATO-tagállam, és költeni kell a hadiiparra. Csak épp addig nem lehet olyan műszerészeket képezni, akik ott használhatók lennének, amíg nem tudni, jön-e egyáltalán ilyen befektetés. És addig biztosan nem jön ilyen befektetés, amíg nem lehet tudni, hogy a térség tud-e megfelelő mennyiségű és minőségű műszerészt képezni. Ózd, Edelény, Sátoraljaújhely vagy Salgótarján biztosan nyertese lenne egy határmenti közös gazdaság- és társadalomfejlesztési felzárkózási programnak.
Hogy erre az együttműködésre miért nem került sor az uniós csatlakozás óta eltelt több mint két évtizedben, arra a szakértő azt válaszolta, hogy senki nem állt még elő ilyen, határokon átnyúló komplex fejlesztéspolitikai elképzeléssel. Nem arról van szó, hogy a szlovák felzárkózáspolitika egy adott irányba tart, a magyar pedig egy másikba, és a két ország közben nézegeti egymást, hogy az kinek sikerül jobban, hanem arról, hogy egy adott földrajzi egységet egyként kellene kezelni.
Ehhez viszont pénz kell, mert forrás nélkül csak a jó szándék marad, meg az elméleti támogatás. Meg a valós segítséget, azaz, a gazdasági alapú társadalmi felzárkózással soha szinkronba nem kerülő kedves kezdeményezések. „Egy közösségi ház szép dolog. A cigány kultúráról beszélgetni még szebb. De egész egyszerűen nincs már annyi idő, hogy ennyire távolról fussunk neki ennek a dolognak akár a magyar, akár a szlovák oldalon. Olyan viszonyok vannak, amelyek valós és nagyon is fájó társadalmi leszakadást jelentenek.
És ha a jövőbe nézünk, akkor a tét még ennél is nagyobb lehet. Ha Ukrajna csatlakozása valamikor 2035 környékén valóban felmerülhet, akkor a kárpátaljai roma közösségek is nyertesei lehetnek egy nemzetközi, uniós pénzből finanszírozott fejlesztési programnak, mert egy jól működő magyar–szlovák program onnantól kiterjeszthető lenne kelet felé is.
Egyelőre viszont annyi történt, hogy két család átjött Szalonnára, majd hazament oda, ahonnan elindult. A kassai telepet, ahol laktak, közben részben szétszedték.
(Borítókép: Forgács István romaügyi szakértő. Fotó: Kaszás Tamás / Index)
Napi