GazdaságSzerző: index 2026. 08. 12. 6 percnyi olvasás
Sokáig elképzelhetetlennek tűnt, hogy a Dunába műtárgyakat építsenek.
Csütörtökön megkezdődik egy dunai fenékküszöb építése a paksi atomerőmű és Dunaszentbenedek között, 145 ezer köbméter kőből – jelentette be szerdán Magyar Péter a kihelyezett kormányülés után.
A beavatkozás nagyságrendileg 6 milliárd forintba kerül, miközben az erőmű teljes kiesése havonta legalább 50 milliárdos terhet jelentene a költségvetésnek.
A szám önmagában is beszédes. Az viszont, hogy egyáltalán eljutottunk a bejelentésig, nem magától értetődő: alig két hete a folyami műtárgyépítés még olyan téma volt, amelyhez a hazai szakma és a politika a rendszerváltás óta nem szívesen nyúlt hozzá.
A tabu az elmúlt két hétben, a nyilvánosság előtt zajló szakmai vitában repedt meg – és szerdán kormánydöntés lett belőle.
A vita július 27-én indult, amikor a Harmonikus Növekedésért Alapítvány – György László egyetemi docens gazdaságstratégiai kutatóműhelye – vízgazdálkodási vitairatot tett közzé. Az anyag a hazai csatornarendszer átalakítását javasolta 3000–5000 vízszintszabályozó műtárggyal, mintegy 200 milliárd forintból, és felvetette az adonyi, valamint a fajszi vízszintszabályozó műtárgy megépítését is, nagyságrendileg 350 milliárdért.
A vita elindítása valódi tabudöntésnek számított, ahogy Magyar Péter mai bejelentése is az.
A folyami műtárgyépítés a nagymarosi vízlépcső körüli, rendszerváltás kori küzdelmek óta a hazai vízügy legérzékenyebb kérdése – olyan téma, amelyre a szakértők jellemzően nem a nyilvánosság előtt tértek ki.
A vitairat érvelése szerint a Duna medre az elmúlt ötven évben 1–1,5 métert süllyedt, ami a parti szűrésű ivóvízbázisokat, a kiszáradó ártereket – köztük a Gemencet –, a nemzetközi hajózást és a paksi atomerőmű hűtését is fenyegeti.
Három nappal később lapunk részletesen bemutatta a fajszi elképzelést. György László bejegyzése szerint egy ott megépülő műtárgy duzzasztó hatása Paks térségéig biztosíthatná a hűtővíz kiemeléséhez szükséges vízszintet, kétszázmilliárd forint alatti összegből, miközben a termeléskorlátozás és a helyette behozott drágább import évi 80–180 milliárdba kerülhet. A docens ugyanakkor maga is határt húzott: a folyó túl magas vízhőmérsékletéből adódó korlátozást ez a beruházás önmagában nem oldaná meg.
A tabu addig tabu, amíg nincs kényszer. Augusztus 1-jén hajnalban leállt a paksi atomerőmű 1. blokkjának még működő turbinagenerátora, néhány napon belül kishíján mind a négy blokk leállt – ami az erőmű történetében példátlan. Augusztus 4-én hajnali fél kettőkor a miniszterelnök közlése szerint pár milliméterre volt a létesítmény a teljes leállástól.
Innentől a vita kiélesedett.
Augusztus 3-án Bárdos Deák Péter, a Duna Charta elnöke az Index Vélemény rovatában érvelt a duzzasztás ellen. Álláspontja szerint az erőmű nem azért nem kap elég hűtővizet, mert a Dunában nincs elég víz, hanem mert 1975-ben a hűtővíz-bevezető művet rosszul méretezték: a Vituki nem a következő száz év várható vízszintjére tervezett, hanem az azelőtti száz év adataira.
Hozzátette azt is, hogy egy megduzzasztott folyóban lelassulna a víz sebessége, tovább emelkedne a hőmérséklete, és a visszavezetett hűtővíz átlépné a környezetvédelmi határértéket.
Másnap György László válaszolt. Tisztázta, hogy a vízszint, a vízhozam és a vízhőmérséklet három különböző kérdés. Felvetette egy alacsonyabb esésű, teljesen nyitható létesítmény lehetőségét is, amely elsősorban nem energiatermelési, hanem vízszintszabályozási célt szolgálna.
Néhány nappal később a Vélemény rovatban a vízvisszatartás mellett érvelő írás is megjelent Somlóvári László tollából, aki hajóskapitány, közlekedésmérnök, MBA, a Mahart és a Csepeli Szabadkikötő korábbi vezérigazgatója.
Ez volt a pont, ahol a vita szintet lépett: már nem arról szólt, szabad-e hozzányúlni a Dunához, hanem arról, hogyan.
A döntő fordulat augusztus 5-én jött. György László – saját közlése szerint mérnökökkel és energetikai szakemberekkel egyeztetve – három ideiglenes műszaki megoldást vázolt fel: ideiglenes sarkantyút vagy terelőművet, szádfalas elzárást és nagy teljesítményű szivattyúzást. Felvetette, hogy ezeket a megoldásokat kombinálni is lehetne a legideálisabb megoldásért.
Az érvelés lényege nem a technológia volt, hanem a szűkös időtáv. „Nem hónapokban, hanem napokban és hetekben kell gondolkodni” – írta. Hivatkozási alapja 1983 volt, amikor az extrém alacsony Dunánál szűk két hét alatt tettek működőképessé egy ideiglenes hűtővízrendszert.
Ugyanezekben a napokban jelent meg a nyilvánosságban a bárkás felvetés is: hogy 80 méter hosszú, 10 méter széles dunai bárkákból, a fenéken rögzítve, leterhelve előállítható az a fenékküszöb, amely átmenetileg megemeli a vízszintet. Augusztus 10-én a Duna átmeneti emelkedésével megkezdődött a második blokk fokozatos felterhelése – de az előrejelzés szerint napokon belül újra kritikusan alacsony vízállás jöhet.
A szerdai bejelentés csomagja gyakorlatilag ennek a két hétnek a szintézise. A kormány vízügyi, energetikai és védelmi szakemberek egybehangzó javaslatára fenékküszöb építéséről döntött – első körben 35 ezer, majd további 110 ezer köbméter kővel –, amellyel néhány héten belül biztosítható, hogy a vízszint a hűtőcsatornánál ne csökkenjen mínusz 90 centiméter alá.
Párhuzamosan előkészítik két 80 méteres bárka irányított elsüllyesztését, amivel rövid távon akár 20 centiméterrel emelhetnék meg a vízszintet.
A tervezésbe a Budapesti Műszaki Egyetemet vonták be, a koordinációt Kádár Pál tábornok végzi, mintegy száz honvéd dolgozik a helyszínen, 24 órás munkarendben. Az engedélyeztetés a beruházással párhuzamosan zajlik. A miniszterelnök megfogalmazása szerint:
A Duna most napokat ad nekünk, nem hónapokat.
A nagyságrendek is illeszkednek a vitában elhangzottakhoz: a mostani beavatkozás 6 milliárd forintja szemben az elmaradó termelés havi 50 milliárdjával pontosan az a megtérülési logika, amelyet a nyilvános vitában a beavatkozás hívei felállítottak.
A mostani beavatkozást a kormány kifejezetten válságkezelésként, kiemelt beruházásként rendelte el. Ahogy arra maga a miniszterelnök is utalt: fenékküszöb épült már a rendszerváltás után is, 1995-ben Dunakilitinél – azóta viszont nem folyt hasonló munka a folyón.
Nyitva maradt azonban a Duna Charta legsúlyosabb ellenérve is: hogy a lassuló víz melegszik, és a hőmérsékleti korlát a vízszinttől függetlenül is korlátozza az erőmű termelését – ezt a mostani műtárgy nem oldja meg.
Minden probléma tehát nem tűnt el. Viszont előrelépés, hogy nyíltan lehet vitázni a lehetséges megoldásokról.
(Borítókép: Magyar Péter 2026. július 30-án. Fotó: Németh Kata / Index)
Napi