Eli Roth elég megosztó figura Hollywoodban. Sokan úgy vélik, ha nem lenne Quentin Tarantino barátja, nem sok babér teremne neki a filmesek közt, de ennyire talán nem radikális a helyzet. Roth a korrekt Kabinlázzal mutatkozott be 2002-ben, az áttörést pedig a 2005-ös Motel hozta meg számára. Mindig is híres volt karakán, radikális stílusáról, ami visszaköszönt a brutális horrorjaiban.

Tény, hogy sosem volt kiugró tehetség, de van egy sajátos perspektívája. Legutóbb hatalmasat bukott a Borderlands nevű játék adaptációjával, így most visszatért a kaptafához. A jégrémessel el akarta készíteni a saját Terrifier reflexióját, vagyis egy alacsony költségvetésű, tudatosan gagyi, mégis szórakoztató erőszak-orgiát.

Egy csendes amerikai kisvárosban járunk, ahol lassan kezdetét veszi a nyári szünet. Jared (Charlie Zeltzer) is várja az iskola végét, így legalább a haverjával lehet, és nem szekálják folyamatosan a felsőbb évesek. A nagy melegben mindenki vágyik egy kis fagylaltra vagy jégkrémre, meg is jelenik zenélős kocsijával egy kissé furcsa fazonú, de ártalmatlan árus. A gyerekek élvezik a hűsítő édességet, kivéve Jaredet, aki laktózérzékenysége miatt ebből a jóból is kimarad. Mint kiderül, szerencséjére, ugyanis minden gyermek, aki evett a fagyistól kapott nasiból, vérszomjas ámokfutóvá válik.

Egy gombóc AI

A jégrémest megelőzte a híre, és már a megjelenés előtt nagyon csúnyán lepontozták. Nem mondom, hogy oktalanul, ám nem feltétlenül a film minőségét savazták, sokkal inkább a benne használt mesterséges intelligenciával kreált elemeket. Látunk egy animációs betétet, de több háttér is AI-generált, ami valóban bosszantó, és csak megerősíti, hogy Roth mennyire olcsó produkciót rendezett. Az olcsóság itt szó szerint és képletesen is helytálló, csakhogy sem a szakma, sem a nézők nem preferálják az ilyesfajta kontármunkát. No, de ettől eltekintve jó a film?

Sajnos nem, ami azért frusztráló, mert egyébként ez abszolút Roth terepe, és teljesen elengedhette volna a gyeplőt, mégsem tette. A felvezetés betekintést enged a városka mindennapjaiba, majd érkezik az árus, és hamarosan elszabadul a pokol. Írtam, hogy a rendező a Terrifier-filmeket idézi, ám a felütés erőteljesen hajaz a Fegyverek című darabra, amelyben szintén gyerekek voltak a középpontban. Ez utóbbi alkotással való összehasonlítást engedjük is el, mert A jégrémes a Fegyverek cipőfűzőjét sem kötheti meg. Roth célja, hogy vegyítse a tobzódó erőszakot és a morbid humort, sokkolva szórakoztatva – tény, hogy van egy groteszk bája a felnőtteket lemészároló gyerekeknek, főleg az itt látott közegben.

Sok-sok piros gyümölcs egy tölcsérben

A brutalitás elnagyolt, épp ezért nehéz komolyan venni, amikor az iskolaigazgató agyát tölcsérbe kanalazzák, majd megetetik vele. A praktikus effektek sem néznek ki annyira jól, hogy valóságosnak hasson az összkép. Ez tovább erősíti a tudatosan gagyi vonalat, pedig ha valami, a gyilkosságok jól szoktak kinézni az ilyesfajta splatter horrorokban. 

A jégrémes akkor működik a legjobban, amikor lazán csak horror-vígjáték akar lenni. Sok a bárgyú, pihent poén, de csak helyenként igazán vicces a film. Például a pap gyorstalpalója a gonosz elpusztításáról telitalálat, ezekből kellett volna sokkal több. Ehelyett beleírtak egy okkult eredetsztorit, kapunk sokkolónak szánt fordulatot és családi drámát. Minek? Egy olyan filmről beszélünk, ahol a gyerekek emberi belsőségekből készült dolgokkal szórakoznak a játszótéren. Semmi szükség komolyságra egy ilyen trash ökörségnél.

A jégrémes sajnos a legtöbb helyen mellé ment. Az AI igénytelenség felett szemet lehet hunyni, noha a vágás, az operatőri munka és az effektek sem csúcsminőségűek. A színészek nemkülönben borzalmasak, akárcsak a szájukba adott szövegek. A legfájóbb mégis az elcsúszó kontraszt, mert a hibák ellenére lehetne ez egy kellemes, vérgőzös marhaság, de Roth úgy gondolta, szólnia kell valamiről egy olyan filmnek, amiben gyerekek fagylalt hatására válogatott kegyetlenséggel mészárolják le a felnőtteket.

3,5/10