Ifjúkorom generációs találós kérdése így szólt: – Melyik madártól félnek a fiatalok? – Válasz: – A lányok a gólyától, a fiúk a cinegétől (Czinege Lajos akkori honvédelmi minisztertől). – Ezen el lehetett nevetgélni darabig, bár az érintetteknek nem volt igazán őszinte a mosolyuk. Az enyém sem, aki éppen akkortájt, 1968 őszén számolhattam a behívóparanccsal.

Békés esztendőkben sem örült a legényember, ha katonának kellett mennie. Bármit mondott is a nóta („Hej, élet, be gyöngyélet, ennél szebb sem lehet!”), a fene sem kívánkozott a szögesdróttal körülkerített kaszárnyába. Két teljes évet odaadni az életemből, hogy aztán odabent rajtam élje ki paranoiás ösztöneit az ordítozó őrmester? Eltűrni, hogy lajstromba vegyenek, uniformisba bújtassanak, beletapossanak az egómba?  Tudomásul venni, hogy átmenet nélkül, csak úgy, belegyúrjanak valami nagy, szürke, vezényszavakra mozduló masszába? (El lehet képzelni, mekkora volt az öröm a fiatalság körében, amikor az Országgyűlés 2004 novemberében óriási többséggel eltörölte a sorkatonaság intézményét. Ha emlékezetem nem csal, liberális kezdeményezésre született a törvény – egyetlen párt sem ellenezte igazán. Naná! Kinek hiányzott volna egy hatalmas szavazatvesztés, a sorköteles korúak elvesztése?)

Az igazsághoz tartozik, hogy a katonaviselt ember utólag ritkán szokta szidni a bent töltött időt. Ellenkezőleg! Ahogy múlnak az évek, úgy kezdett el egyre sűrűbben anekdotázni a seregben töltött „katonakoráról”. Igaz is, hajdan az öregek azt mondták a tutyimutyi férfira: „No, ez még katonának se vált be…” Petőfi írja a Csámpás legény című versében (1848): „A legénység szépe java / Egytül-egyig elment tova, / Mind elmene katonának, / Én billegek, itt hagyának.” (Ámbár – ezt már én írom –, ő még így, „csámpásan” is ment utánuk. Sőt, előttük!) 

A bevonulás előtt azonban még egészen más a sorköteles véleménye. Nem, dehogy akar ő katonának menni, amíg teheti, húzza-halasztja. A legdörzsöltebbek szakorvosokhoz, pszichiáterhez szaladgálnak, hogy papírt – akár félcédulát – szerezzenek alkalmatlanságukról, „általános testi gyengeségükről”, krónikus laktanya- és fegyveriszonyukról, bármiről, amivel igazolni lehet, az ő személyük csak akadályozná a hon eredményes védelmét.

Odabent aztán már nincs mese, taktikát kell váltani.

Nekem annyiban szerencsém volt, hogy a kéthónapos kiképzés után a sportszázadhoz kerülhettem. (Újpesti sportolóként, pár tucatnyi cimborámmal, élvezhettem a klubot támogató BM Karhatalom e nem akármilyen kedvezményét.) Talán mondanom sem kell, a sportszázad erősen kilógott a kaszárnya zord miliőjéből, hiszen a karfiolfülű birkózók, nyurga hosszútávfutók, méretes vízilabdázók, apró tornászok egy másik, ugyancsak markáns arénából érkeztek … A laktanya vezetése természetesen nem örült a szertelen sportolóknak, akiket naponta, olykor hetekre ki kellett engedniük edzésekre, versenyekre. Ha meg épp bent voltunk, hát milyen feladatot adjanak nekünk?

Kicsit vívódtam, megírjam-e a sztorit. Miért is ne… Egy ízben külső munkára beosztott rabokat kellett őriznünk a Megyeri úti Újpest-stadionban. No nem bankrablókat, sorozatgyilkosokat, csupán apróbb lopásokért, szélhámosságért egy-két hónapra ítélt jámbor zsiványokat. Olyanokat, akiknek a szökésétől nem kellett tartanunk, eszük ágába sem jutott volna az ilyesmi… Szép engedelmesen végezték a feladatukat: söprögettek, gereblyéztek, talicskáztak. Ha elfáradtak, leülhettek, rágyújthattak. Jobb dolguk volt, mint a tömlöcben. Egy idő után már nem is nagyon törődtünk velük (kivált, amikor a szakaszparancsok, Csimbi törzsőrmester átballagott a sporttelep söntésébe). Délután már szinte senki sem dolgozott, a rabok derűsen csevegtek, mi pedig (Csimbi még a büfében) párosokat alkotva lábtangó-bajnokságot szerveztünk a futballszertárostól kunyerált labdával.

Béke és egyetértés telepedett a Megyeri úti salakos edzőpályára.

Az idillnek akkor lett vége, amikor a büféből visszaszlalomozó Csimbi észrevette, hogy néhány ügyesebb rabot is bevettünk a tangóbajnokságba. Kis híján lecsukatta a szakaszt.

Végül megúsztuk. A rabok hamarosan szabadultak. Mi még maradtunk.