Nincs elég víz a Dunában, napok óta a megállításhoz közeli, csökkentett kapacitással működik a Paksi Atomatomerőmű, és még előttünk van egy vagy két igazán meleg és esőtlen hónap. A politikusok egymásra mutogatnak, az internet népe pedig tobzódik az ostoba, sokszor otromba kijelentésekben. Lehet-e tiszta vizet önteni a pohárba, lehet-e felelőseket keresni és találni, és mit tegyünk ebben a helyzetben? E kérdéseket próbálom az alábbiakban megválaszolni.

Kevés bölcsességgel kormányozzák a világot – mondotta századokkal ezelőtt, a vesztfáliai béketárgyalások idején egy svéd diplomata, és a helyzet azóta sem változott sokat, de ha Európa utóbbi három-négy évtizedére tekintünk vissza, akkor azt mondhatjuk, hogy inkább romlott. Azokat a problémákat, amelyekkel most Európa és Magyarország is küzd, el lehetett volna kerülni vagy nagymértékben csökkenteni, ha a mindenkori politika hajlandó lett volna a realitásokból kiindulni legalább azokban az esetekben, amikor számszerűen bizonyítható, hogy a döntések a csőd irányába vezetnek.

Kezdjük a jelenlegi magyar helyzettel, majd fokozatosan közelítsünk az általánosabb, európai, vagy világszintű dilemmák felé!

A paksi atomerőmű a megállításhoz közeli, csökkentett kapacitással működik, mert nincs elég víz a Dunában. Miért nincs elég víz? Azt mondhatnánk, hogy a fő ok a klímaváltozás. A Duna átlagos vízhozama százéves trend szerint évi 63 millió köbméterrel csökken. Ha ezt átszámoljuk köbkilométerbe, mely léptékben a vízügyesek számolnak, akkor az 0,063 köbkilométer, a Duna átlagosan évi 73 köbkilométer vízhozamának igen csekély része, tehát a klímaváltozás ellenére lenne elég víz a Dunában, csak ott is kellene tartani. Valaha részben a megfelelő vízmagasság környezeti hatásai, részben a Duna magyarországi szakaszának hajózhatóvá tétele érdekében voltak tervek a Duna ugyancsak ingadozó vízszintjének mérséklésére. E célt szolgálta volna a bős–nagymarosi vízlépcsőrendszer, amit félig megépítettünk, majd zöldszervezetek és kezdő politikusok nyomására, felrúgva az osztrákokkal és a csehszlovákokkal kötött szerződést, leállítottunk.

Volt még két tervbe vett vízlépcső Fajsznál és Adonynál, ha ezek megépültek volna, akkor most lenne elég víz a Duna magyarországi szakaszán, amely kiszolgálhatná Paks hűtővízigényét, a dunai hajózást és a talajvízszint további csökkenésének megakadályozását. Miért nem épültek meg? Mert a mindenkori döntéshozók jobban hallgattak az egyes civil szervezetekre és a közhangulatot befolyásolni tudó influenszerekre, mint a szakemberekre. A félig megépített bős–nagymarosi vízlépcsőt ugyan Németh Miklós akkori miniszterelnök állította le, de az Antall-kormány folytatta ezt a politikát, annak ellenére, hogy a nemzetközi tekintélynek örvendő Mosonyi Emil akadémikus, a vízlépcsőrendszer tervezője, személyesen hívta fel és magyarázta el neki a vízlépcsők jelentőségét.
Ennyit a vízről, vagy talán még annyit, hogy a Dunába visszaeresztett hűtővíz túlzott melegítő hatását, ami gyakori kritika az atomerőművel szemben, is meg lehetett volna és ma is meg lehetne oldani, például azzal, ha hűtőtavakat létesítünk, vagy ha – mint valaki tanácsolta – a másodpercenként 100 köbméter hűtővizet a Duna alatt átvezetjük a Homokhátságra. Ily módon a Homokhátság vízhiánya megoldódna és még a Tiszába is jutna elég, amire azért lesz szükség, mert a Tisza vízgyűjtőjén a csapadék várhatóan csökken. A 100 köbméter/másodperc vízfolyás egyébként egy kisebb folyónak felel meg, de a Duna átlagos vízhozamának mindössze négy százaléka.

Magyarország átlagos (az év egésze fogyasztásából számított) villamosenergiakapacitás-igénye öt GW (5000 MW), ebből jelenleg négy GW a hazai termelés és egy GW az import. Importra annak ellenére van szükség, hogy a hazai kapacitások névlegesen messze meghaladják a fogyasztás igényeit. A folyamatosan működő erőművek közül Paks II, a földgázerőművek négy, a szén- és egyéb folytonosan termelő erőművek egy GW-ot-ot tesznek ki, és ezen túl vannak az időszakos termelők, mint a nap- és szélenergia, amelyek jelenleg nyolc, illetve 0,3 GW-os nagyságrendűek. Importra mégis azért van szükség, mert az erőműveket nem lehet az év minden órájában működtetni. A karbantartási igények, az esetleges meghibásodások az atomerőműnél mintegy 10, a fosszilis erőműveknél (gáz, szén, olaj) 20-30 százalékkal csökkentik a kihasználható kapacitást, a naperőművek pedig csak a naptári idő 12–14 százalékában, a szélerőművek legfeljebb 20–25 százalékában tudnak termelni.

Nézzük ezek után a gyakorlatot! Tételezzük fel például, hogy egy derült júliusi napon a hazai, mintegy nyolc GW beépített napelemes kapacitás nappali, a szükségleteket messze meghaladó többlettermelését estére szeretnénk eltárolni. Úgy számolhatunk, mintha négy és fél órán keresztül a nap merőlegesen sütne a napelemekre és így a termelés 36 GWh lenne, amit tárolni szeretnénk. Ehhez a jelenlegi hazait nagyjából negyvenszeresen meghaladó akkumulátoros tárolókapacitásra lenne szükség, ami a mai árakon 1300–1900 milliárd forintos beruházást igényelne. Ráadásul nincs biztosítékunk arra, hogy akár júliusban is, nem lesz egy esős hetünk, amikor az áramtermelés gyakorlatilag nulla, de az öt GW-os szükségletet akkor is ki kell elégíteni, ezt pedig csak úgy lehet, ha alaperőművekkel, illetve folyamatosan működtethető (gáz-) erőművekkel lényegében beépítjük ugyanazt a kapacitást, mint ami az ország ellátásához szükséges. A szél- és naperőművek haszna csupán annyi, hogy ha éppen fúj a szél vagy süt a nap, akkor a folyamatosan működtethető erőművek egy részét le lehet, sőt le kell állítani, így földgázt takaríthatunk meg. Nem is túl sokat, mert a nap- vagy szélerőművek termelése még akkor is ingadozik, amit kompenzálni kell, mert különben a villamosenergia-hálózat szétesik, hiszen a termelésnek minden pillanatban azonosnak kell lenni a fogyasztással. E célból a gázerőművek egy részét alapjáraton folyamatosan üzemeltetni kell, hogy szükség esetén rövid idő alatt üzembe helyezhetők legyenek.

A gyakorlatban a termelés visszafogása sokszor úgy valósul meg, hogy napsütés idején még az atomerőművet (Paks I) is visszaterhelik, vagyis csökkentik a termelését. Ezzel azonban semmit sem spórolunk, hiszen az atomerőmű üzemelési költségében az üzemanyagnak nincs döntő szerepe. Ez a csere viszont gazdaságtalan, mert az atomerőmű termelési költsége 15-20 Ft/kWh körül mozog, míg a naperőművek termelésének kötelezően előírt átvételi ára 40 Ft/kWh. Ez színtiszta veszteség nemcsak a hálózatnak, de az ország egészének is.

Nem szeretném az olvasót további számításokkal terhelni. A lényeg az, hogy egyértelműen bizonyítható, hogy egy modern ipari társadalom energiaigénye a nap- és szélerőművekkel nem oldható meg. Még egy napon belül is igen költséges a nappali energiát éjszakára eltárolni, a nyáron gyűjtöttet télre eltenni pedig egyszerűen lehetetlen.
És itt felmerül a kérdés, hogyha ez számításokkal egyértelműen bizonyítható, akkor Brüsszel miért erőlteti a tagországokra a nap- és szélenergiát, és miért ellenzi az atomenergiát, amellyel elég könnyen megoldható lenne a bizottság által olyannyira szorgalmazott szén-dioxid-kibocsátás csökkentése? A kérdésre a válasz az, hogy a világot nem racionális elvek, hanem érzelmek, vallások, fóbiák, ideológiák alapján igazgatják, amelyek felülírják még a legnyilvánvalóbb, egzakt módon, számításokkal bizonyítható ellenérveket is. Az Európai Unió politikáját alapvetően a németek határozzák meg ezen belül a klímával és az atomenergiával kapcsolatos politikáját a német Zöldek.

A német Zöldek a hatvanas évek atomháború-ellenes mozgalmaiból nőttek ki, később, amikor az atomháború közvetlen veszélye már elmúlt, a mozgalom párttá alakult és politikája középpontjába az atomenergia-ellenességet állította. A párt a maga 10 százalékos támogatottságával gyakran játszotta a két nagy német párt (SPD, CDU–CSU) közötti mérleg szerepét, így befolyása döntő volt a német és azon keresztül az Euró­pai Unió klímapolitikájára. E befolyást jelzi, hogy amikor 2011-ben a fukusimai atomerőművet elöntötte a tenger, a fősodratú média erőteljes támogatásával rávették az akkori német kancellárt, Angela Merkelt, a 22 egységből álló német atomerőmű-flotta felszámolására, ami azóta meg is történt.

Az unió atomenergia-ellenessége a Paks II atomerőmű megépítését is jelentősen hátráltatta, és félő, hogy az új kormány szerződés-felülvizsgálati szándéka további késést fog okozni, sőt akár le is állíthatják a beruházást, holott Magyarország biztonságos energiaellátása, ha a fosszilis energiahordozókról brüsszeli nyomásra lemondani kényszerülünk, csak atomenergiával oldható meg.

A tapasztalat az, hogy a politika által motivált döntésekről néhány évtized után kiderül, hogy tévesek voltak. Ez lesz a helyzet a ma épülő nap- és szélerőművekkel kapcsolatban is, amelyekből nehezen és drágán kezelhető veszélyes hulladék válik, miközben Európa és ezen belül Magyarország biztonságos energiaellátása megoldatlan marad. Akkor megint felmerül majd a magyar történelmet az utóbbi évszázadban szinte folyamatosan jellemző kérdés: ki volt a hibás, ki a felelős?