Egy narancssárga hosszabbító hever kibogozhatatlan, körkörös csomóban a pad mellett. Alig egy méterrel arrébb fiatal költők vitatkoznak azon, hogy mitől lesz egy szöveg több puszta papírra vetett szónál. Itt nem simogatják egymást a résztvevők: mondatról mondatra, kegyetlen őszinteséggel szedik szét egymás írásait.

A Fiatal Írók Szövetségének (FISZ) táborába idén több mint száz fiatal alkotó költözött ki négy napra Királyrétre. Délelőtt líra-, próza-, kritika- és műfordítóműhelyekben dolgoznak olyan műhelyvezetőkkel, mint Terék Anna, Fehér Renátó, Szőllőssy Balázs, Moskát Anita, Juhász Tibor, Mécs Anna, Patat Bence, Bódi Katalin és Balajthy Ágnes. Esténként pedig Tompa Andrea, Markó Béla, Kollár Árpád és más meghívott vendégek beszélgetésein vesznek részt, a Kolibri koncertje mellett.

Mint egy karmester

A kritikaműhelyben, a medence partján kerti székeket körbeülve azonnal egy húsba vágó jelenetbe csöppenünk. Petra egy online felkérésre írt kritikát hoz Bán Zsófia tavaly megjelent művéről. A szöveg még szerkesztés alatt áll, de a műhelyben percekig egyetlen mondaton vitatkoznak. Nem azon, hogy jó-e az írás, hanem azon, mennyire szabad átvenni Bán Zsófia költői nyelvét. A műhelyvezetők, Bódi Katalin és Balajthy Ágnes szerint éppen ez az egyik legveszélyesebb csapda: a kritikus könnyen elveszítheti a saját, elemző hangját, ami a pontosság rovására megy.

Míg a nyomtatott folyóiratok papírja elbírja a hömpölygést, a képernyő feszességet követel. Pláne, ha a könyvről már korábban megjelent egy tucat írás. Radnai Dániel például határozottan hiányolja Petra szövegének végéről azt a bátor, összegző állítást, amely megmondja az olvasónak, érdemes-e megvenni a kötetet.

Eközben a hosszú barna padnál zajló líraműhelyben Fehér Renátó költő úgy irányítja a csoportot, mint egy karmester. A beszélgetés hamar egy régi kérdéshez érkezik: mi a vers? Renátó szerint a vers olyasvalami, aminek van egy direkt belső ritmusa – ám ha a merev kötöttségeket elengedjük, a ritmus belülről, magából a tartalomból kezdi el felépíteni magát, amitől a szöveg tágasabbá válik.

Ezt a belső építkezést mutatja meg Az otthon című vers is, ahol a közös elemzés során kiderül: a szerző a legutolsó szakaszt írja meg legelőször, és gyakorlatilag arra húzza fel a teljes szöveget. A darabokra szedett, majd újra összerakott vers végén az alkotó maga is elismeri: a többiek kíméletlen, mégis építő visszajelzései teljesen új dimenziókat nyitnak meg a saját sorai kapcsán. 

A beszélgetés akkor élesedik ki igazán, amikor szóba kerülnek a kulturális utalások. A nyílt víz intelmei című, sűrű mű kapcsán vetődik fel a kérdés: 

• Ki beszél a versben?
• Mennyire irritáló ez a lírai én?
• Miért kell teletömni a szöveget olyan nevekkel és kulturális utalásokkal, amiket az átlagolvasó nem feltétlenül ért?

Fehér Renátó szerint ez a dilemma Esterházy Péter szövegeinél is rendre előkerül a laikus olvasók részéről: miért kell ennyi kulturális utalás, nem csak a szerző akarja-e megmutatni, mennyire művelt?

Képesnek kell lennünk elhitetni az olvasóval, hogy ez a fiktív világon innen történik. Nem azért olyan a nyelv, mert villogni akarunk, hanem mert éppen világépítés zajlik.

Ha az utalásnak funkciója van, az olvasó elfogadja. Ahogy az egyik résztvevő szellemesen megjegyzi: a Vissza a jövőbe című filmben a fluxuskondenzátor szót sem érti senki, mégis mindenki zokszó nélkül elfogadja, mert működik a világépítés.

Egy szerelmes vers is kampányvers

A sűrű délelőtti szövegcincálás után a táborozók a fák hűvösébe, egy színpadi beszélgetésre húzódnak vissza. Markó Béla nem interjúalanyként érkezik a színpadra. Mielőtt Korpa Tamás bármit kérdezhetne, felolvas egy verset, amelyet 17 évesen írt. A gyerekkor felidézése azonban rögtön egy morbid, mégis felszabadító emlékkel indul. Markó első osztályos kisfiú Kézdivásárhelyen, amikor meghal az idős tanítónője, és a temetésen neki kell búcsúztatót mondania.

Nem vagyok biztos benne, hogy ma egy hétéves gyereket elvisznek temetésre. Én mindenesetre azt a feladatot kaptam, hogy hétévesen nekrológot mondjak. Ma már magam is morbid ötletnek tartanám, hogy egy kisgyereket erre kérjenek fel. Édesanyám segítségével írtam meg a szöveget, és ez volt az első nyilvános sikert aratott írásom – ha szabad egyáltalán ilyet mondani egy temetés kapcsán.

Ez a korai tapasztalat szorosan összefügg azzal a kisebbségi léthelyzettel, amelyben felnőtt. Romániában a román a hivatalos nyelv, így a saját anyanyelvhez való viszonyuk is más. „Féltettük, talán túl is értékeltük. Olyan szemléletet alakítottunk ki, amely szerint a nyelvet folyamatosan védeni kell.”

A beszélgetésben szóba került az is, hogyan tud valaki egyszerre költőként és politikusként létezni. Markó szerint a politikai beszéd célja a meggyőzés, és ott pontosan tudni kell a beszédet lezárni. A versben ez teljesen másképp működik, ott a belső törvények és a képek uralkodnak.

Költőként rendkívül nehéz feladat átállni a saját, egyéni nyelvről egy olyan kollektív hivatásra, ahol a közvélemény-kutatások dominálnak.

Arra a kérdésre, hogy a politika nyelve pontosságot igényel-e, míg a versé nem, Markó meglepő választ ad. A törvényszövegnél pontosan tudni kell a szavak jogi következményeit, hogy ne lehessen félreérteni őket. De a vers sem pontatlan, sőt:

A verssel is az a helyzet, hogy rendkívül pontos, mert nem a mindennapi nyelvhasználathoz igazodik. Komoly és precíz munkát igényel a költőtől, hogy valóban azt közvetítse, amit akart. Mert végső soron egy szerelmes vers is kampányvers: meg akarja győzni a másikat.

Királyréten tehát idén sem kész válaszokat keresnek. Azt tanulják meg, hogyan kell újra és újra nekifutni ugyanannak a szövegnek.

(Borítókép: Oláh Gergely Máté / FISZ Fiatal Írók Szövetsége)