Ugyan a legtöbben csak Sister Blissként ismerik, a Faithless egyik alapító tagja Ayalah Bentovim néven látta meg a napvilágot Londonban. Már nagyon fiatalon érdeklődött a zene iránt, és mindamellett, hogy zongorán, hegedűn, szaxofonon és basszusgitáron is megtanult játszani, Dj-karrierjét már 1987-ben elkezdte, így mire a Faithless 1995-ben megalakult, közel egy évtizedes tapasztalattal rendelkezett a brit klubéletben. A kilencvenes évek elején a londoni underground house- és techno-szcéna ismert lemezlovasa lett, miközben saját zenéket is készített.

Rollo Armstronggal, Maxi Jazz-zel és Jamie Cattóval való együttműködése vezetett végül a Faithless megszületéséhez 1995-ben. A Faithless különlegessége ugyanakkor a Rollo Armstrong-Maxi Jazz-Sister Bliss hármas felállásban rejlett: Rollo elsősorban a produceri oldalért, Sister Bliss a zenei és elektronikus hangzásért, Maxi Jazz pedig a dalszövegekért és a karakteres előadásért felelt. A Faithless első albuma, az 1996-os Reverence hatalmas sikert hozott, különösen az Insomnia, amelyből az elektronikus zene egyik legismertebb himnusza lett.

Sister Bliss billentyűs játéka és produceri munkája alapvető szerepet játszik a Faithless jellegzetes hangzásának kialakításában: a house, trance, trip-hop, techno és hiphop elemeit gyakran szokatlan, atmoszférikus megoldásokkal ötvözik. A Faithless mellett önálló DJ-ként is folytatja karrierjét, valamint olyan filmekhez írt már zenét, mint Danny Boyle 2000-ben megjelent, A part című alkotása. Mint ismert, a Faithless tagjai 1995-2011-ig alkottak együtt, majd egy kisebb mosolyszünetet követően 2015-ben újra egymásra találtak. Akkor jutottak el újabb mélypontra, amikor 2022 karácsonyán Maxi Jazz elhunyt, és Sister Bliss úgy látta, nélküle már talán nincs is értelme turnézni. 

Végül mégis úgy döntött, hogy folytatják, mert úgy érezte, hogy Maxi örökségét a zenén keresztül lehet a legjobban továbbvinni. A 2024-es visszatérés során több új énekessel dolgoztak, köztük Amelia Foxszal és Nathan Ball-lal, miközben Maxi hangja és emléke bizonyos dalokban továbbra is része maradt az előadásnak. Ezt mi magunk is megtapasztalhattuk a Faithless hétfő esti, Szigeten megrendezett koncertjén, amely már a hatodik volt a sorban – elsőként 1999-ben léptek fel a fesztiválon, legutóbb pedig 2010-ben. De még mielőtt a banda elfoglalta volna a színpadot, egy exkluzív interjú keretében kérdezhettük a zenekar élő motorját, Sister Blisst.

Ahogy az előadó a beszélgetés elején kiemelte, ide érve szembesült vele, hogy már a hatodik Sziget Fesztiválos fellépésükre érkeztek, amit egy nagyon érzelmes pillanatnak írt le: „Ez az első alkalom Maxi nélkül. A show tulajdonképpen egy tisztelgés előtte, és egy szerelmes levél a zenéhez, az elektronikus zenéhez. Nagyon megható volt számomra, amikor megláttam a színpad hátulján azt a táblát, amelyen az összes zenekar és az összes év szerepel, amikor felléptek, és láttam, hogy mi vagyunk az egyetlen zenekar, amely hatszor játszott a fesztiválon. Egészen fantasztikus érzés volt”. Sister Blisst arról is kérdeztük, emlékszik-e a legelső, 1999-es koncertjükre, amellyel kapcsolatban kifejtette, arra nagyon is emlékszik, hogy mindig egy erdős, fás területen keresztül érkeztek a színpadhoz a sötétségben, de nem ez volt az egyetlen, ami beugrott neki.

Van egy másik emlékem is a Szigetről: Sinéad O'Connor. Egyik évben utánunk lépett fel, és Maxival ott álltunk a színpad oldalán, és egyszerűen csak sírtunk. Annyira gyönyörű volt a hangja. Vannak előadók, akikkel tényleg csak egyszer van lehetőséged találkozni az életben. Sinéad O'Connor is egyike volt ezeknek az előadóknak. Elképesztő volt megosztani vele a színpadot, nagyon különlegesnek ítéltem meg.

A zene által egy közösség részévé váltál

Szó esett arról is, szerinte minek köszönhető az, hogy olyan ismert dalaik, mint az Insomnia, generációkon átívelnek, és olyanokhoz is elérnek, akik még csak meg sem születtek, amikor megjelentek. Mint kiemelte, szerinte a streaming mindent megváltoztatott, így a fiatalok ma már minden zenéhez hozzáférnek, és nem is kötelezik el magukat egy-egy műfaj mellett. „Amikor mi a nyolcvanas években hallgattunk zenét, akkor goth voltál, rockabilly-rajongó, punk, vagy a hiphop érdekelt. Aztán felfedezted az acid house-t, és egy bizonyos közösség részévé váltál. Ez összefüggött azzal, hogy milyen ruhákat hordtál, milyen eseményekre jártál, milyen zenekarokat követtél. A zene tulajdonképpen az identitásod része volt. A mai fiatalok viszont egyetlen gombnyomással hozzáférhetnek szinte minden zenei műfajhoz” – fejtette ki, hozzátéve: 

A fiam például szereti a nyolcvanas évekbeli hip-hopot, a kilencvenes évekbeli house-t, Brian Wilsont és a Beach Boyst, valamint a deep house-t. És ezeket nem otthon hallotta tőlem, teljesen magától találta meg őket. Elvittem egy house zenei eseményre, ahol két zenekar játszott együtt, és ő végig énekelte a dalokat. Én pedig csak néztem: »Honnan tudod ezeket? Hiszen csak 18 éves vagy!«

Sister Bliss arról is beszélt, a jelenlegi fiatal generáció már nem ütközik akadályokba, ha fel szeretne fedezni más zenei műfajokat, így generációk teljes zenei öröksége ott van előttük. Kiemelve, szerinte a dance volt az utolsó igazán nagy zenei mozgalmak egyike. A punk hatalmas kulturális pillanat volt, ahogy a hiphop is, amelyek arra késztették az embereket, hogy egy-egy műfaj elkötelezett rajongóivá váljanak, és az életstílusukká tegyék azt. A house pedig számára az egyik utolsó olyan korszak volt, amikor egy valódi zenei és kulturális mozgalom egyszerre alakult ki – majd rengeteg leágazása lett, például a grime, a techno vagy a drum and bass.

A dance zenében van valami ősi. Az emberek együtt táncolnak, közösségben, egy törzsi ütemre, és szerintem ez minden generáció számára vonzó. Valószínűleg már akkor is ezt csináltuk, amikor még barlanglakók voltunk. Vertük a dobokat, valamilyen pszichedelikus élményt szereztünk a körülöttünk növő növényektől, tüzet gyújtottunk, és körbetáncoltuk. Talán megpróbáltuk megidézni a szellemeket, állatisteneket vagy bármit, amiben akkoriban hittek az emberek

– jelentette ki, megemlítve: „A zene, az évszakok és az élet ciklusai valójában mind összetartoznak. És minden embernek van szívverése, ezért érzem úgy, hogy valamilyen ősi, ösztönös szinten a dance kapcsolódik ehhez. Talán azért sem fog igazán kimenni a divatból, mert az emberek egyszerűen szeretik a ritmust, szeretnek táncolni, és szeretnének átélni valamit közösen“.

Ahogy az előadó megjegyezte, ők teljesen másképp állnak a dance műfajhoz, mivel nem egyszerűen egy Dj áll a színpadon, hanem egy teljes, élő zenekar. Az elektronikus zene és a valódi rock and roll hangszerek keveréke pedig szerinte még mindig nem a dance leggyakoribb formája. Hozzátette, bár globálisan nagy népszerűségnek örvend a Dj szakma, de a Faithlessben van tartalom is, és nem csak a zene, az energia vagy a melankolikus érzés van jelen a koncertjeiken. „A klasszikus dalainkban, amelyek húsz-harminc évvel ezelőtt születtek, Maxi dalszövegei ott ülnek az ember szívében. Még ha annak idején nem is értetted pontosan, miről szólnak, valahogy akkor találnak rád, amikor szükséged van rájuk, és egyszer csak értelmet nyernek. Azt hiszem, Maxi üzeneteinek bölcsességében van valami nagyon időtálló. A Faithless fő célja pedig az volt, hogy egyfajta platformot biztosítson Maxinak. Ő gyakorló buddhista volt, és már felnőtt emberként érkezett a zenekarba. Nem egy gyerek volt, amikor híressé váltunk, 38 éves volt, amikor a Faithless igazán nagy sikereket ért el” – fejtette ki, megjegyezve:

El akarta mondani az embereknek, hogyan működött számára az élet. Beszélni akart mindazokról a nehéz dolgokról, amelyeken keresztülment, és arról, hogyan jutott el egyfajta spirituális bölcsességhez. Szerintem ebben nagyon nagylelkű volt. Sok popsztár dalai arról szólnak, hogy összetört a szívük, rosszul megy az életük, vagy hogy a barátnőjük már nem szereti őket. Maxi viszont megpróbálta ezeket az élményeket egyfajta költészetté alakítani. És szerintem teljesen mindegy, hogy életben van-e vagy nincs: az üzenetében van valami, ami túlmutat ezen, és továbbra is képes kapcsolatot teremteni az emberekkel. Ez a zene készítésének szépsége.

Mint mondta, Rollóval ők voltak az elsők, akik megkérdezték tőle, amikor éppen a stúdióban ücsörögtek, hogy mi egyáltalán a buddhizmus, miben hisz, mi a karma, és miért történik állandóan rossz olyan emberekkel is, akik jó dolgokat tesznek. „Korábban senki nem ült le vele úgy igazán, hogy ezekről a mély meggyőződéseiről és gyakorlatairól kérdezze. Ezek számára egyfajta útmutatást jelentettek ahhoz, hogyan élje az életét. Nagyon áldottnak érzem magam, hogy találkoztunk Maxival, és létrejött közöttünk ez a kémia, ez a varázslat. Itt kellene lennie. Bárcsak itt lenne” – jelentette ki elcsukló hangon, majd így folytatta: „Amikor megláttam a színpad hátulján felsorakoztatva az összes zenekart – a Blink-182-t, a Prodigyt, Fatboy Slimet, az Offspringet, Florence + the Machine-t és a világ legnagyobb előadóit –, és aztán megláttam, hogy mi is ott vagyunk a lista tetején, az nagyon megható volt. Mi vagyunk az egyetlen zenekar, amely hat különböző évben fellépett a Szigeten. Ez elképesztő”.

Egy ambíciózus album lett

Az előadót kérdeztük a Faithless legutóbb megjelent, Champion Sound nevet viselő lemezéről is, amelyről elmondta, ahogy az album fejlődött, egyre több tér nyílt arra, hogy szabadabban kezeljék a zenét. Elmondása szerint Maxi utolsó vokálfelvétele a belső szabadságról szól, ezért az album egyik oldalát Forever Free-nek nevezték el, és ez a szellemiség vonul végig az egész lemezen.

Nagyon önző dolognak tűnhet, de ez egy négyrészes album, egy dupla lemez. A lemezkiadó azt mondta, hogy dupla bakelitet fogunk kiadni, mi pedig azt gondoltuk, miért ne? Annyi zenénk volt, hogy egyszerűen hagytuk kibontakozni. Talán az volt a legfontosabb tanulság, hogy merjünk nagyban gondolkodni. Ne csak két perc ötven másodperces dalokat készítsünk azért, mert a Spotify ezt kívánja. A legnagyobb sikereink között is vannak nyolc-tíz perces számok. Lassan építkeznek, hipnotizálnak, majd valahol a végén jön a katarzis. Nem kell mindig rohanni a célvonal vagy a drop felé.

Az előadó abba is beavatta lapunkat, hogy az album egyik oldalán tudatosan jelenik meg a brit sound system kultúra, mert valójában ebből a kultúrából származnak, különösen Maxi. Hozzátéve, ez egy nagyon különleges keveréke a fekete brit kultúrának és a rave-nek, amit manapság a Notting Hill Carnivalon is megtapasztalhatunk. „Az emberek saját maguk építik fel a hangrendszereiket, hatalmas basszust tesznek rájuk, és egyszerűen nem tudsz ellenállni annak az érzésnek, hogy egy jobb, örömtelibb helyre kerültél. Ezt a sokszínű szellemiséget szerettük volna megjeleníteni: egy kis dark, egy kis reggae, egy kis rave, és természetesen Maxi költészete és spoken word előadásai is. Ez nagyon sajátosan brit hangulatot ad az albumnak”.

Úgy fogalmazott, a lemez mindegyik oldalának teljesen más a hangulata, így egyszerű elveszni bennük. A harmadik oldal címe például Book of Hours, amit eredetileg egy filmhez készített, de végül egy 25 perces önálló anyaggá alakult, és egy félklasszikus, relaxáló zenei világ lett belőle. Mint mondta, Rollóval még nagy vitáik is voltak erről. „Én azt mondtam: »Nem túl hosszú? Hallgatni fogja ezt egyáltalán valaki? Talán csak egy számot kellene feltennünk róla az albumra«. Ő pedig úgy válaszolt: »Nem, nem, nem! Pont ez benne a különleges. Ez teszi lehetővé, hogy önmagunk legyünk.« A Champion Sound egy ambiciózus album, amely sokfelé elkalandozik, de remélhetőleg még mindig megvan benne a Faithless lényege.”

Elképesztőnek nevezte azt is, hogy már nyolc albumot készítettek, pedig eredetileg csak egy kislemezt, egyetlen dalt akartak megalkotni együtt. Azóta eltelt 30 év, és még mindig érdeklődnek irántuk az emberek. Megemlítve, amikor élőben játszanak, az a leginkább izgalmas számára, hogy a különböző korszakok zenéit egyetlen térben össze tudják hozni, és egy történetet mesélhetnek el. „Én is szeretem, amikor elmegyek egy zenekar koncertjére, és nem egyszerűen egyik dalt játsszák a másik után, hanem elmesélik a saját világuk és egész pályafutásuk történetét. Emlékszem, egyszer elmentem a Depeche Mode-ra, imádom őket, fantasztikus zenekar. Már negyven éve léteznek, és olyan dalokhoz nyúlnak vissza, amelyeket talán harminc éve nem hallottál. Nem sok ilyen zenekar van. Sokuk jön, aztán eltűnik. Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy még mindig színpadra állhatok, és olyan dalokat játszhatok, amelyek ugyanolyan idősek, mint én.”

Soha nem tudhatja, hogy eljön-e valaki

Sister Bliss az Indexszel azt szintén megosztotta, hogy már dolgoznak az új projekteken, éppen próbálják kialakítani a megjelenési tervet. Annyit elárult, hogy jövőre inkább klubos, igazán energikus dalokat akarnak készíteni, amelyek közül néhányat már most is tesztel a Dj-szettjeiben. Bár elmondása szerint nehéz úgy Dj-zni, hogy az ember közben turnézik, de amikor nekifog, teljesen belemerül ebbe a világba. Azt is megemlítette, a mai napig izgul a koncertek előtt, mivel soha nem tudhatja, hogy egyáltalán eljön-e valaki. 

Ha fontos nekem valami, akkor természetesen azt szeretném, hogy az emberek szeressék. De azt is érzem, hogy nagy kérés az emberektől, hogy eljöjjenek egy ilyen koncertre. Gondolhatják azt, hogy: »Ez a Faithless, de Maxi nincs ott. Akkor most mi ez?« Az, hogy az emberek nyitottak, és hajlandóak velünk együtt elindulni ezen az úton, nagyon sokat jelent nekem. Nem ugyanaz a zenekar vagyunk, mint régen, és nem is próbálunk úgy tenni, mintha azok lennénk. De szerintem még mindig nagyon erős élményt tudunk adni.

Hozzátette, a londoni Roundhouse-ban tartott tesztkoncertjük erősítette meg ebben őket a leginkább – ahol olyan legendák álltak anno színpadra, mint Jimi Hendrix. Az eseményre ráadásul Maxi összes közeli barátja eljött. „Nagyon érzelmes este volt. Az egyik barátom azt mondta: »Még soha nem láttam ennyi felnőtt férfit sírni.« Ők megértették a show-t, megértették a mögötte lévő szeretetet. Számomra nagyon fontos volt, hogy Maxi legjobb és legrégebbi barátai is érezzék, miről szól ez.” Elmondása szerint sokat gondolkodtak azon, hogy Maxi halála után folytassák-e, és végigmentek az összes lehetséges opción. 

Rollóval azt mondtuk: »Elképesztő 25-30 évünk volt. Bejártuk az egész világot, rengeteget játszottunk együtt. Ha most abba kell hagynunk, akkor is többet értünk el, mint amit a legtöbb zenekar egy egész élet alatt«. Egyetértettünk abban, hogy soha többé nem fogunk játszani. Aztán két éven keresztül folyamatosan azt kérdezték a rajongók: »Mikor hallhatjuk a dalokat? Mikor jön új zene? Mikor tértek vissza?«

– fejtette ki, megemlítve, abban az időben sok más előadó kezdte el játszani a dalaikat a koncertjeiken, köztük a Kasabian, de Disclosure is készített egy tízperces remixet az Insomniából. 

Sister Bliss úgy fogalmazott, a rajongók adtak neki életet, mivel azáltal, hogy megvették a lemezeiket, hozzájárultak ahhoz, hogy legyen háza, billentyűi, stúdiója, így egyfajta kölcsönös kapcsolat alakult ki közöttük. A rajongók azt akarták, térjenek vissza, bennük pedig olyan kérdések záporoztak, hogy mégis hogyan tudják ezt megvalósítani, mi lesz a mondanivalójuk, és egyáltalán mi értelme lenne egy élő show-nak.

Sokat beszélgettünk arról, hogyan lehetne ezt megoldani. Nem akartunk valakit a színpadra állítani, aki úgy tesz, mintha Maxi lenne. Ez mindannyiunk számára nagyon rossz érzés lett volna. Viszont a technológia sokat fejlődött, ezért úgy éreztük, hogy lehet olyan koncertet készíteni, amely önálló művészi alkotás, és egyben mindannak az ünneplése, amit Maxi jelentett. Ő továbbra is része a zenekarnak. A szellemisége ott van a show-ban. Ott van mindenben. 

(Borítókép: Sister Bliss 2026. augusztus 10-én. Fotó: Szollár Zsófi / Index)