– Augusztusban négy magyarországi helyszínen (aug. 10. Pécs, aug. 11. Esztergom, aug. 13. Békéscsaba,  aug. 14. Debrecen) is színpadra lép Szamosi Szabolccsal. Hogyan született ez az együttműködés, és mitől különleges ez a koncertsorozat?

– Szamosi Szabolcsot már évek óta ismerem. Amikor meghívott, hogy vegyek részt ezen a rendhagyó turnén, nem haboztam. Mindig üdítő érzés kilépni a komfort­zónából és új dolgokat kipróbálni. Tavaly már volt egy kis ízelítője ennek az együttműködésnek, amely nagy sikert aratott. A közönség arra kért minket, hogy bővítsük ki a turnét további városokra, így hát ezt fogjuk tenni.

– Az orgonát gyakran a hangszerek királynőjeként emlegetik. Énekesként milyen érzés egy olyan hangszerrel „párbeszédet folytatni”, amely egyszerre képes betölteni egy egész bazilikát, és szinte együtt lélegezni a szólistával?

– Az orgonát és az emberi hangot ugyanaz az elv hajtja: a rezgő levegő. Amikor ezek összeolvadnak, az eredmény valóban csodálatos tud lenni.

– A legtöbb operaszerepét zenekarral adja elő. Mit kíván az énekestől egy olyan koncert, ahol az orgona a partnere? Másként kell felépíteni az előadást?

– Az orgona az egyetlen hangszer, amely nemcsak hangterjedelmében képes lefedni egy teljes zenekart, hanem egy olyan kiváló művész kezei között, mint Szamosi Szabolcs, úgy is megszólaltatható, hogy szinte valóban egy zenekar hangzását idézi. Az orgonával való előadás ezért nem sokban különbözik a zenekarral való fellépéstől. Az egyetlen valódi különbség a templomok gyakran erőteljes visszhangja. Ez a jelenség – amely az orgona természetes közegének egyik legfontosabb akusztikai sajátossága – könnyen összemosódhat az énekhanggal. Itt jön képbe az előadói tapasztalat, és ezért is olyan kényes a repertoárválasztás: a zenének illeszkednie kell a helyszín akusztikájához, ellenkező esetben az egész előadás elmosódott hangtömeggé válhat.

– Egy templomi koncerten a csendnek is egészen más jelentősége van. Ön szerint a csend ugyanúgy része a zenének, mint maga a hang?

– A csend a zene második legfontosabb alkotóeleme, az első pedig a hang. 

A hang és a csend azonban egy szent helyen egy további dimenziót nyer, bár ez a dimenzió inkább spirituális, mintsem akusztikai jellegű. Egyfajta pszichoakusztikai ráhangolódás.

– Érez különbséget egy operaközönség és egy olyan hallgatóság között, amely elsősorban templomi koncertre érkezik?

– Maga a közönség nem változik, de a hozzáállása igen. Egy templomban az a pszichológiai hátteret teremtő hangulat, amelyet a szent hely kelt, elősegíti a zene teljes élvezetéhez szükséges belső békét. Egy színházban ezt a lelkiállapotot nehezebb elérni.

– Magyarországon mindig telt ház fogadja. Mit érez a magyar közönségen, ami más országokban esetleg kevésbé tapasztalható?

– Ennek semmi köze az országhoz, inkább az időhöz. 

A közönség szeretetét az is méri, hogy az idő múlásával az ember élettársává válik. Látjátok, ahogy egymás mellett öregedtek, változtok, mindezek ellenére mégis hűségesek maradtok egymáshoz. Ez egy varázslatos érzés, és nagyon ritka is.

– Nemcsak énekesként, hanem karmesterként, rendezőként és zeneszerzőként is dolgozik. Ez a sokféle szerep mennyiben van hatással a szólistalétre? A komplex látásmód minden esetben előnyt jelent egy előadóművésznek, vagy van, hogy konfliktusos?

– Minden ember egy külön univerzum, és az, hogy ki miként mozog a bolygók között, az életre szóló választásokon és a kapott tehetségen múlik. Dönthetsz úgy, hogy nem bonyolítod az életedet és csak egy dolgot csinálsz, vagy úgy, hogy mindennek elkötelezed magad, amiben tehetséges vagy. Mint mindig, az idő és a távlatok mutatják majd meg, hogy jól döntöttél-e vagy sem.

– Ön szerint milyen ma az opera reputációja? Mit vár el a mai közönség egy operától? Ugyanazt, mint húsz-harminc éve?

– A klasszikus művészet az emberiség egyik legértékesebb öröksége, ugyanakkor egy bizonyos iparág terméke is. Amíg vannak olyanok, akik hajlandók fizetni érte, addig fennmarad. Ellenkező esetben, mint bármely olyan termék, amely elveszíti a fogyasztók kegyeit, lassan eltűnik a piacról, és ha szerencsénk van, azoknak a keveseknek marad elérhető, akik még mindig értékelik, mint egy ínyencsarok a boltban. Durván hangzik, de a művészet és a show-biznisz két különböző dolog.

– Rendezőként hogyan viszonyul a klasszikus operák újraértelmezéséhez? Hol van az a pont, ahol egy mai látásmód még közelebb hozza a művet a közönséghez, és mikortól veszélyezteti az eredeti alkotói intenciót?

– Évente ugyanabból a műből előadások százait játsszák szerte a világon. Butaság lenne elvárni, hogy mindegyik az eredeti produkciót másolja le, mert akkor nem lenne értelme tovább előadni őket. Ve­gyél egy CD-t és maradj otthon. Azonban 

Talán inkább emiatt kellene aggódnunk.

– Egyszer azt mondta, hogy önnek kétféle zene létezik: a jó és a rossz, műfajtól függetlenül. De milyen szempontok alapján kell eldöntenünk, mi a jó és mi a rossz?

– Kétféle módon lehet a művészethez közelíteni: technikailag és érzelmileg. Az érzelmi reakciót nem tudjuk irányítani. Vannak, akiket megérintenek olyan dolgok, amelyek másokat egyáltalán nem. A technika viszont nem vélemény kérdése. Lehet, hogy úgy döntesz, hogy másképp építesz házat, mint a többi építész, de ha a ház a fejedre dől, az eredetiséged nemcsak értelmetlen, hanem veszélyes is.