Voltaképpen kézenfekvő, hogy John Logan (Gladiátor, Skyfall) forgatókönyvíró és Antoine Fuqua (Kiképzés, A védelmező) rendező a Michael Jacksonról szóló életrajzi filmben nem egy kíméletlen, tabudöntögető karakterdrámával állít szobrot a pop királyának, hanem egy szabványos blockbusterrel: lüktető zenékkel, szerethető főhőssel, virító kosztümökkel és nosztalgikus múltidézéssel. A Michael kérdés nélkül teljesíti is ezeket a vállalásokat. Nem találunk benne olyan karcos szerzői vonásokat, mint a roppant sokrétű Bob Dylan-filmben (Sehol se otthon) vagy a Baz Luhrman eklektikus stílusával átitatott Elvisben, helyette sokkal inkább a közelmúlt olyan szórakoztató látványfilmjeihez hasonul, mint a Rocketman és a Bohém rapszódia. Nagybetűs, csillogó hollywoodi portéka, ami nem vájkál az emberi lélek legmélyének bugyraiban, de annyira azért mégis megérint, mint egy népszerű popdal.

Michael Jackson a pop királyaként halt meg, és most úgy is támadt fel

John Logan forgatókönyvíró műfajoktól függetlenül mestere a színvonalas stúdiófilmeknek (eddig három alkalommal jelölték Oscar-díjra), és ebbe a zenés életrajzba sem tört bele a bicskája. Sőt! Egyrészt fölösleges sulykolás nélkül mutatja meg, milyen popkulturális hatások sűrűsödnek össze ­Michael Jackson munkásságában, Fred Astaire és Charlie Chaplin alakjától kezdve a Universal 30-as évekbeli horrorklasszikusain keresztül egészen a bandaháborúval terhelt gettónegyedek híradós közvetítéséig, és hogy mindebből hogyan jön létre valami teljesen friss és egyedi. A tömérdek hommage mellett különösen ötletes, hogy a filmben miként alkotnak újra általunk jól ismert képeket, mint például a Thriller videó­klipet – nem egyszerű másolásról van szó, hanem átkeretezésről, ahogy belépünk a kulisszák mögé, és látjuk kibontakozni a csodabogarat.

Michael Jackson mintha sosem nőtt volna fel rendesen, és az ebből fakadó ártatlanság bár nagyszerű előadóvá tette – ez is a film egyik erénye, hogy emlékeztet, Jackson nemcsak kivételes hangú énekes, hanem táncos, koreográfus és dalszerző is volt egyben –, de nyilvánvalóan megnehezítette az életét, elszigeteltté és magányossá tette. Ez aztán hol különös, hol abszurdnak, hol szomorúnak ható dolgokhoz vezetett, mint az állatok barátként való kezelése vagy a folyamatos plasztikai műtétek. Előbbi a film legzavaróbb pontja a sok CGI-állat miatt, míg Jackson arcának változásai épp ellenkezőleg: lényegében észrevehetetlen maradt a rengeteg CGI, amivel lekövették a popikon arcának változásait. Az első műtét után a forgatókönyv már csak egyre apróbb jelzéseket ad róla, hogy Michael megint kés alá feküdhetett (miközben az arcán látjuk, hogy ismét megváltozott valami), de az őt alakító Jaafar Jackson ettől függetlenül is – technológiai bravúrok ide vagy oda – tökéletes pontossággal volt képes életre kelteni a saját nagybátyját.

A filmben a Michaelt kihasználó, az egyéni érvényesülésének gátat szabó apja (Colman Domingo átütőerővel alakítja a fenyegető antagonistát) mondja ki, hogy a fia csak a színpadon él igazán, ami azért különösen ironikus, mert ridegsége ellenére végül önbeteljesítő állításnak bizonyul: a hétköznapi Michael Jackson amellett, hogy híján van minden hétköznapiságnak, teljesen híján van (volt) a reflektorok kereszttüzében látható szexuális energiának, életerőnek és férfiasságnak is. A pop királya a színpadon kívül egy félénk kisfiú, aki csak az állatok és a gyerekek társaságában érzi otthonosan magát.

Jómagam erről csak annyit tudok leírni jó lelkiismerettel, hogy még ha így is lett volna, az HBO filmje akkor is a dokumentumfilm-készítés megcsúfolása lenne, a Michael alkotói és a producerek pedig saját jól felfogott érdeküknek megfelelően nem egy 155 millió dolláros közönségfilmben gondolták ledönteni az ikon szobrát. Épp ellenkezőleg: a ­Michael tovább táplálja a legendát. A Michaelt elmarasztaló kritika – a Rottentomatoes.com kritikaösszegző oldalon a film jelenleg 38 százalékon áll, szemben a közönség 97 százalékos értékelésével, ami ordító különbség – is sokkal inkább ennek a hollywoodi mentalitásnak szólhat, semmint a tényleges végeredménynek.

A filmet tulajdonképpen a The Jackson 5 berobbanása és feloszlása és azon keresztül Jackson apjával való harca keretezi, és amit – apja szavait igazolva – Michael Jackson nem tud megtenni a hétköznapokban, arra képessé válik a színpadon. Mint egy szakrális tér, ahol a főszereplő kilép a saját belső korlátai közül. A valóság ennél bizonyosan összetettebb, de a forgatókönyv remekül fűzte össze az életút azon sarokpontjait, amikre fel lehetett építeni ezt a koherens és könnyen átélhető drámát, a hollywoodi tündérmesét.

Az ezt követő, gyanúkkal, botrányokkal, rágalmakkal és fájdalomcsillapítókkal teli két évtizedről aligha készül majd ilyen szórakoztató dráma – ellenben sokkal könnyebben lehet belőle egy, az Elvishez hasonló szomorú bukástörténetet írni, amiben a média és a zeneipar végül sikerrel falja fel a saját gyermekét –, de a Michael első része egy jól megírt felszabadulás története, amit még nem árnyékol be a sztár valóban létező infantilizmusa – függetlenül attól, hogy ki miként vélekedik a későbbi Michael Jackson vélt vagy valós bűneiről.