A Folyamatos múlt Nemes Csaba három és fél évtizedes munkásságának eddigi legátfogóbb bemutatására vállalkozik, a kilencvenes évek eleji neokonceptuális művektől az elmúlt években készült absztrakt festményekig. A MODEM kiállítása a kronologikus sorrend helyett négy, az életművön végighúzódó tematikus szál mentén épül fel, különböző korszakok munkáit egymás mellé helyezve, ami nem pusztán kurátori döntés, hanem egy állítás is: az életmű nem egyenes vonal, hanem egymásra rétegződő, újra és újra aktiválódó problémák rendszere, így a narratívák sem stabilak, hanem folyamatosan egymásnak feszülnek. A kurátori szöveg ezt úgy fogalmazza meg, hogy Nemes művészetének meghatározó vonása a mindenkori jelen társadalmi, politikai és kulturális folyamataira adott kritikai reflexió, és az ennek megfelelő művészeti forma folyamatos keresése, ami igaz akkor is, ha számomra ezek a reflexiók sokszor kissé egysíkúnak tűnnek. Ezek a formák leginkább óriási festményekként kelnek életre, de akadnak rajzok, fotók, animációk, linómetszetek, legószobrok, de találunk a tárlaton különböző hibrid médiumokat is.

Folyamatos múlt: Nemes Csaba retrsopektív kiállítása a MODEM-ben

Az első szekció (Összehasonlító állandóság) az egymással versengő múltak, párhuzamos idősíkok és a huszadik századi örökség kérdését vizsgálja, különösen a szocializmus örökségét, amely egyszerre jelenik meg korlátozó struktúraként és olyan tapasztalati mezőként, amelynek hatásai a mai napig nem rendeződtek. A második szekció­ban (Magányos forradalom) Nemes megvillantja azt a feszültséget, ami a történelmi perspektíva, a konceptuális eltávolítás közvetettsége, és a társadalmilag elkötelezett, aktivista művész szerep között húzódik. Ennek egy sajátos formája a realista ábrázoláson túllépő „szocioszürrealizmus”, ami a harmadik szekció (Utópia romkocsma) középpontjában áll: itt a társadalmi valóság nem közvetlen ábrázolásként jelenik meg, hanem fikció, allegória, montázs és vizuális metafora közvetítésével. 

A záró szekció (Megemelt horizont) az életműben mindig megbúvó, de csak az utóbbi években kiteljesedő absztrakció különböző formáit gyűjti össze, itt egymás mellé kerülnek a kilencvenes évek „talált absztrakcióként” értelmezett köztéri elemei és a későbbi, tudatosan festett absztrakt munkák is. Ez a rész első pillantásra akár el is távolodhatna a kiállítás erősen politikai karakterétől, de valójában ugyanannak a problémának egy másik regisztere: hogyan lehet képet létrehozni úgy, hogy a jelentés ne záruljon le végérvényesen. A négy szekciót egy filmfolyosó egészíti ki, amely Nemes videómunkáiból ad átfogó válogatást.

A tárlat rögtön az egyik legerősebb képcsoporttal indít: az Egy festő az illiberális demokráciában (2015) első pillantásra egyszerű politikai önarcképnek tűnik. Nemes itt festőállvánnyal a kezében vonul Budapest utcáin, mintha számára a természet helyett maga a közélet volna a tájkép, a mű azonban ennél jóval összetettebb, mert tudatosan idézi meg Nagy Előd több mint harminc évvel korábbi művét, amelyen a festő az épülő paksi atomerőmű előtt halad el, amiről az állam megbízásából készít festménysorozatot. A több változatban is feldolgozott képet könnyű lenne Nemes pozíciójának ellentéteként látni, az azonos póz viszont a közös vonásokra irányítja a figyelmet: ha eltérő módon is, de mindkét művész a rendszer festője, mindketten egy olyan korszakban dolgoznak, ami aktív viszonyulásra kényszeríti őket, és éppúgy kijelöli a kritikus, mint a rendszerkonform pozíció kereteit.

Nemes többször is fellépett az MMA egyre dominánsabb szerepe ellen, később az emlékműharc idején létrehozta az Eleven emlékmű mozgalmat, de van véleménye a Színház- és Filmművészeti Egyetem blokádjáról vagy az orosz invázióról is. Viszont a kiállítás különösen a 2015-ös menekültválságnak szentel nagy jelentőséget, amiben Nemes az osztrák önkéntes orvosokkal volt jelen. Ebben a tekintetben az életmű nem túl kiegyensúlyozott, a 2006-os utcai események például jóval kisebb hangsúlyt kapnak – holott legalább olyan horderejű politikai reflexiót igényelne, ha nem nagyobbat –, és azok kapcsán is elsősorban az antiszemitizmus és a radikális jobboldal megerősödése miatti aggodalom kerül előtérbe. Ez a keretezés számomra kevésbé szimpatikus – mivel nem gondolom, hogy a jelenkori magyar társadalom döntő részének tapasztalatát lefedné –, de cserébe unalomig ismert. 

Bár el tudom fogadni – hiszen sok ember számára valódi veszélyérzetet okoz bármi, ami a nemzeti radikalizmussal kapcsolatos, és Nemes következetesen ebből a nézőpontból alkot, ezzel is erősítve a tárlat címét, hiszen ez a félelem is inkább ered a múltból, semmint a jelenből –, egyetérteni nem fogunk. A dolog problematikáját a turul szimbolizálja a legjobban: sokaknak a nyilasok által is használt szimbólum, de közben a magyar eredetmondák legendás madara, amiről így mégsem lehet teljesen lemondani csak azért, mert a nyilasok kisajátították – ennek a nézőpontnak a megjelenését viszont talán ugyancsak nem Nemes Csabától kell elvárni.

Valóban van valami komikus abban, ahogyan a romantikus múltkép és a kortárs politikai jelképek összecsúsznak, ugyanakkor a képek és a hozzájuk kapcsolódó értelmezés számomra már bántóan gúnyosnak hat azokkal a jóhiszemű, hazájukat szerető, teljesen ártalmatlan emberekkel szemben, akiknek semmi közük sincs sem a szélsőségekhez, sem a történelmi revizionizmushoz, sem a liberális művészek félelmeihez. Hasonló kettősséget fog meg egy Horthy Miklóst és ­James Joyce-t ábrázoló festmény is, ami egy régi, a Horthy-kultuszban újra felbukkanó anekdotára épül, amely szerint ­James Joyce angolórákat adott  a későbbi kormányzónak. A történet valószínűleg mítosz, a festmény egyszerre szellemes és ironikus, ugyanakkor itt is érződik, hogy a humor végül egyetlen politikai értelmezés szolgálatába áll.

Ezek után hogyan lehetséges, hogy az eddig sorolt ellenvetések ellenére mégis elégedetten értem a kiállítás végére? Úgy, hogy igazából nem célom az egyetértés. Sokkal jobban mozgat, hogy egy alkotás mennyire képes a hatása alá vonni, és Nemes Csaba ezt rengetegszer megteszi velünk a MODEM több száz négyzetméteres kiállítóterében. Engem több helyen is megnyert a visszafogott, esetenként rejtett humorával, az életképek karakteres kelet-európai vonásai­val, vicces anakronizmusaival és néhány érdekes ötletével, mint a hiányzó toronyórák, az eldőlt templomok vagy a párba rakott családi albumok. Jellemzően azok a munkák, amikben a hazai aktuál­politika kevésbé hangsúlyos, és a kelet-európai lét kerül előtérbe. 

Hasonló gondolat jelenik meg a kiállítás címét adó Folyamatos múlt című fotósorozatban is, amely holland és magyar ötvenes-hatvanas évekbeli fényképeket állít egymás mellé. A politikai rendszerek különböznek, a hétköznapi élet képei mégis zavarbaejtően hasonlók. Mintha a vizuális kultúra sokszor erősebb volna az ideológiáknál, és talán pont ez a lényeg: Nemes egyik legfontosabb felismerése, hogy a történelemben nemcsak a konfliktusok ismétlődnek, hanem a hasonlóságok is. A tárlat több képe is azt mutatja meg, hogy a látszólag kibékíthetetlennek tűnő különbségek mögött sokszor közös emberi tapasztalatok húzódnak, és hogy a politikai és ideológiai törésvonalak ellenére ellenére mindig ott vannak a hasonlóságok is. Talán érdemesebb lenne még inkább ezekkel foglalkozni, mint felmondani a baloldali kánon összes közhelyét nyugatostól, horthystól.