Amikor arról kérdeztük, nemzetközi viszonylatban milyen a hazai vízgazdálkodás, a szakértő először a számokat tette az asztalra.

A vízgazdálkodás etalonjaiként emlegetett Szingapúrban évi 2500 milliméter csapadék hullik, Spanyolországban 630, Cipruson 490, Izraelben 430 milliméter.

Magyarország hosszú távú éves átlaga nagyjából 620 milliméter – vagyis két olyan országnál is több, amelyet mintaként szoktak emlegetni.

A különbség tehát nem a csapadékmennyiségben van, hanem a vízpolitikában: a felsorolt négy ország hosszú távú, építkező jellegű vízgazdálkodást folytat, előre meghatározott aszályfokozatokkal és forgatókönyvekkel – világított rá lapunknak a szakértő, majd részletezte az országok sikerreceptjét:

• Erős központi szabályozás: A vízkészletek mennyiségi elosztása, például Cipruson évente felülvizsgálják és újraosztják a rendelkezésre álló vízkészleteket a szektorok között.
• Progresszív árazás: Az alapvető lakossági vízigény kedvezőbb áron érhető el, a nagyobb fogyasztást pedig egyre magasabb egységár terheli. Spanyolországban a tarifa akár évszakfüggő is lehet.
• Re-víz használata: A biológiailag tisztított szennyvizet további tisztítást követően 10–97 százalékban újrahasznosítják ökológiai vízpótlásra, vizes élőhelyek megőrzésére, talajvízpótlásra, mezőgazdasági öntözésre és ipari vízfelhasználásra.

Spanyolország: Víz kvóták és magas díjak az iparban

Barcelona példája jól mutatja, hogyan kezelik a vízigényes szektorok közötti konfliktust. Bár Katalóniában az éves átlagos csapadékmennyiség némileg több, mint Magyarországon, a mediterrán klíma miatt erős a párolgás, és a csapadék is egyenlőtlenül oszlik meg. A turizmus, a mezőgazdaság és az ipar jelentős vízigénye valós konfliktusokat szül.

Nagy ipari fogyasztóknál közműhálózatra való kapcsolódás esetén kapacitásjóváhagyás és lekötött vízmennyiség szükséges

– magyarázta Lakner. Felszíni vízkivétel vagy saját kút esetében koncesszióra van szükség. A regenerált vízhálózatra való kapcsolódáskor külön ellátási megállapodást kell kötni. Fontos különbség, hogy amíg nálunk a vízkészlet járulék 9 Ft köbméterenként, addig Barcelonában ez 60 Ft körül van.

Szingapúr „négy nemzeti vízcsapja”

Szingapúr az ivóvízellátás terén is úttörő. A „Four National Taps” (négy nemzeti vízcsap) rendszere négy fő forrásból biztosítja a városállam vízellátását:

• Helyi csapadékvíz gyűjtése: Szingapúr területének kétharmada vízgyűjtő terület, a csapadékot vízfolyásokon és tározókon keresztül gyűjtik össze, majd ivóvíztisztító művek kezelik.
• Malajziából importált nyersvíz: Ezt is ivóvízminőségűre kezelik és a hálózatba juttatják.
• NEWater: Kommunális és ipari használt vízből, azaz megtisztított szennyvízből előállított, membrántechnikára épülő, nagyon tiszta regenerált víz. Ezt nagyobb részben ipari célra hasznosítják, kisebb részben tározókba vezetik, ahol keveredik más nyersvízzel, majd ivóvíztisztításon esik át.
• Tengervíz sótalanítás: A Szingapúr környéki tengervízből fordított ozmózisos technológiával állítanak elő édesvizet.

A rendszer különlegessége, hogy a csapból folyó víz a különböző forrásokból származó, megfelelően kezelt víz keveréke. A NEWater-t főként ipari célokra használják, száraz időszakban egy részét a nyersvíztározókba vezetik.

Lengyel tengerpart: Amikor a vízminőség drágítja az ipart

A vízhiány nem csak mennyiségi, hanem minőségi probléma is. A folyótorkolatok és a part menti vízkészletek besózódása komoly ipari kockázatot jelent.

Alacsony folyóvízhozam, aszály, tengerszint-emelkedés vagy a meder átalakítása esetén a sós víz egyre beljebb hatolhat a torkolatba

– magyarázta Lakner. Erre kiváló példa a Szczecin közelében működő Grupa Azoty Police vegyipari komplexum. Az üzem az Oderából vesz ki technológiai vizet, de a folyó sótartalmának növekedése miatt a korábbi ioncserés rendszer már nem tudta gazdaságosan előállítani a szükséges minőségű vizet. A Hidrofilt Kft. által kiépített elektrodialízises rendszer óránként akár 736 köbméter enyhén sós folyóvizet képes kezelni, és körülbelül 640 köbméter demineralizált technológiai vizet állít elő.

„Ez a példa azért fontos, mert megmutatja: a klímaváltozás és a vízminőség romlása nem feltétlenül állítja le azonnal az ipari termelést, hanem először folyamatosan növeli annak költségét” – hangsúlyozta. Több energia, több vegyszer, új membrántechnológia, nagyobb tárolókapacitás és tartalék vízforrás szükséges.

A víztisztítás nem egy gép, hanem egy rendszer

A víztisztítás nem egyetlen gép, hanem egymásra épülő védelmi vonalak rendszere. Először a darabos és lebegő szennyeződéseket távolítják el, majd a szerves anyagokat és a mikroorganizmusokat, végül – ha szükséges – a membránok az oldott sókat és mikroszennyezőket is kiszűrik. „Technikailag szinte minden víz megtisztítható; a kérdés az, hogy milyen energia-, költség- és környezeti áron” – mutatott rá Lakner.

Ezért szerinte a vízpolitika feladata nem pusztán az, hogy válság idején új tisztítókapacitásokat építsen, hanem hogy előre megtervezze, mely vízkészletet mire használjuk. Ehhez világos vízkvótákra, jól kialakított árjelzésekre, a nagyfogyasztók átlátható szabályozására és a tisztított szennyvíz újrahasznosításának ösztönzésére van szükség.

Zéró szennyvíz-kibocsátás

Lakner úgy véli, hogy külföldről nem elsősorban egy-egy módszert, technológiát, hanem a teljes működési szemléletet kellene átvennünk.

A cél az legyen, hogy az ipari vállalatok a lehető legnagyobb arányban, ideális esetben teljesen visszaforgassák technológiai hulladékvizeiket, a szükséges pótvizet pedig minél inkább regenerált vízből biztosítsák

– javasolta. A szennyvíztisztítóknak gazdaságilag is meg kell érnie re-vizet előállítani és azt ipari, mezőgazdasági vagy élőhely-revitalizációs célra átadni. A lakosságot ösztönözni kell a decentralizált esővízgyűjtésre és helyi felhasználásra, csatornázatlan területeken pedig szabályozott lehetőséget kell teremteni a helyi szennyvíztisztításra és a kezelt víz visszaforgatására.

Magyarország reális felzárkózási útja

Magyarországnak szerinte nem feltétlenül Szingapúrt kellene teljes egészében másolnia, a leghasznosabb kombinációnak ez látszódik:

• Spanyol típusú előre meghatározott aszályfokozatok, azaz olyan készültségi szintek, amelyek a talajnedvesség, a csapadékhiány és a víztározók telítettsége alapján lépnek életbe). Emellett vízgazdálkodási intézkedések (tilalmak elrendelése), és előrejelzés.
• Ausztrál típusú konkrét és ellenőrizhető használati szabályok. Azaz a vízfogyasztást fokozatos korlátozási szintekhez, pontos mennyiségi limitekhez, mérhető kvótákhoz és szigorú helyszíni ellenőrzésekhez kötik.
• Szingapúri mérés, kommunikáció és ipari hatékonysági követelmények. A szingapúri típusú vízgazdálkodás a világ egyik legszigorúbb, legfejlettebb és leginkább digitalizált rendszere, amely a teljes mérésre, a transzparens kommunikációra és a kötelező ipari hatékonyságra épül. 
• Izraeli típusú re-víz használat. Ennek lényege a lakossági és ipari szennyvíz szinte teljes körű, országos szintű összegyűjtése és tisztított formában történő átterelése a mezőgazdaságba.
• Magyar adottságokra épülő tájvíz-visszatartás, árterek és talajvízpótlás. Olyan szemléletváltást sürget, amely a vizek minél gyorsabb elvezetése helyett a vizek tájban tartására (például vizes élőhelyek) helyezi a hangsúlyt.

Miért nem ivóvizet töltenek az erőművi tartályokba? A re-víz szerepe

A re-víz lehetővé teszi, hogy az erőművek ne ivóvizet használjanak olyan feladatokra, amelyekhez arra nincs szükség. Ráadásul a kazánokhoz és turbinákhoz az ivóvíz sem megfelelő: az oldott sókat és ásványi anyagokat további, komoly vízkezeléssel kell eltávolítani.

A megfelelően előkezelt re-víz ugyanabba a sótalanító és ionmentesítő rendszerbe vezethető, ezért műszakilag és erőforrás-gazdálkodási szempontból is ésszerűbb kiindulási alap lehet

– magyarázta Lakner. A lényeg, hogy minden célra az ahhoz szükséges vízminőséget állítsuk elő, és az ivóvizet ne használjuk indokolatlanul ipari nyersvízként.

A vízhiány társadalmi vetülete

A vízhiány kapcsán szerinte kétféle felelőtlenségről kell beszélni. Az egyik a mindennapi túlfogyasztás: amikor már recseg-ropog a rendszer, de valaki továbbra is ivóvízzel locsolja a gyepet, mossa az autót vagy tölti a medencét.

De ugyanilyen jogosnak tartja a felháborodást az állam működése miatt.

Évekig-évtizedekig elmarad a következetes, rendszerszintű építkezés: a vízvisszatartás fejlesztése, a hálózat felújítása, a tározók és mellékágak helyreállítása, az öntözési rendszer átalakítása, a tisztított szennyvíz újrahasznosítása, valamint az ipari fogyasztás átlátható szabályozása.

„Amikor már baj van, megérkezik a színpadias válságmenedzselés: rendkívüli bejelentések, felszólítások, látványos intézkedések és újabb kérések a lakossághoz. Ez nem megelőzés. Ez kapkodás.”

A vízhiány már nem távoli környezetvédelmi rémtörténet. Energiabiztonsági, gazdasági és létbiztonsági kérdés.

A lakosságtól a szakember szerint joggal várható el a takarékosság, de ezt csak olyan állam kérheti hitelesen, amely maga is takarékosan és előrelátóan gazdálkodik, nyilvánosságra hozza a nagyfogyasztásra vonatkozó adatokat, csökkenti a hálózati veszteséget, fenntartja az ökológiai rendszereket és nem a válság pillanatában fedezi fel azt, amit a szakemberek évek, sőt évtizedek óta mondanak.

A vízválságot nem sajtótájékoztatókkal kell kezelni, hanem évtizedes munkával, a szakemberek megbecsülésével és véleményének figyelembevételével

– fogalmazott Lakner Gábor, majd hozzátette: „a szárazság többé nem rendkívüli esemény, hanem az új működési környezetünk. Aki ezt továbbra is átmeneti kellemetlenségként kezeli, az nem válságot menedzsel, hanem a következő válságot építi. A felelősség tehát közös, de nem egyforma. Az állampolgár felelőssége, hogy ne pazaroljon. Az államé, hogy legyen mit megőrizni, legyen hol megtartani, és legyen terve arra az időre, amikor nem esik az eső, vagy túl sok eső esik” – zárta gondolatait.

(Borítókép: A Duna a rendkívül alacsony vízállásnál Dunaszentbenedek közelében 2026. július 31-én. Fotó: Hegedüs Róbert / MTI)