Remélhetőleg lassan elkészül és méltó funkciót kap a Rákóczi úti Luther-ház udvarába zárt, a XIX. század közepén historizáló stílusban épült és az évtizedek során drasztikusan átalakult szlovák evangélikus templom. Sem létrejötte, sem túlélése nem volt zökkenőmentes, de most esély van az újraéledésére.

„A buzgó kisded gyülekezet ezen udvari rendelet által ösztönöztetve – Glosius Sámuelt felügyelőjének s Liedemann János Sámuelt gondnokának megválasztván, a szükséges anyagi alapról gondoskodott, melyhez a nevezett bárónő 600 forinttal járulni kötelezte magát –, s ezen példa annyira hatott a tagokra, hogy nemsokára az itteni római kath. keresztyénektől is testvérileg gyámolitva, oly pénzalapot gyűjtöttek, miszerint a gyülekezet által bérlett kalaputczai (kalaphoz czimzett) ház első emeletében – melynek egyik része paplaknak, másika imaháznak alakíttatott át – a csetnek-bisztrói születésű Molnár János, mint pesti evang. lelkész, 1787-diki nov. 11-ikén ünnepélyesen beiktattatott.” (Vasárnapi Ujság, 1863. október 4.)

II. József a felvilágosult abszolutizmus szellemében 1781-ben hirdette ki nagy horderejű intézkedését, a vallási türelmi rendeletet, amely sokat könnyített a szabad vallásgyakorláson főleg a protestánsok és a görögkeletiek számára, de még ugyanebben az évben rendezték a zsidóság helyzetét is. A bevezetőben idézett Vasárnapi Ujság Kp. monogrammal jegyzett hírlapírója, aki részletesen beszámolt a pesti evangélikus egyházközösség történetéről és az úgynevezett „tót gyülekezet” templomának alapításáról, magasröptű gondolatokkal dicsérte II. József határozatát:

„Azonban, hogy az Isten minden embernek atyja, s mi emberek testvérek vagyunk, szülte Kant és Fichte (Johann Gottlieb Fichte filozófus, a német idealizmus megalapítója – A szerk.) kritikai és eszményi bölcsészetét, melynek főtörekvése volt az embereket az elő- s baltételetek rablánczaitól megszabadítani.”

A türelmi rendelet értelmében érvényét vesztette az evangélikusok korábbi üldözése, korlátozása és egyes helyekről, így Pest területéről való kitiltása is. Ez a döntés alapjaiban élénkítette fel a birodalomból és annak határain túlról, például német területekről megindult nagyfokú népmozgást. A század utolsó évtizedeiben Pest lakossága is jelentősen növekedett: nemesek, polgárok, iparosok, kereskedők, munkások és napszámosok egyaránt itt keresték a boldogulás új lehetőségeit.

A rendelete nyomán az evangélikus esperesség felügyelője, Pongrácz Boldizsár kezdeményezte, hogy a testvárváros Pest és Buda evangélikus lakossága alapítson közös gyülekezetet, s az ügyben 1787-ben nagyszabású tanácskozást tartottak. A gyűlés eredményeként Liedemann János Sámuel nagykereskedő rövid idő alatt nagyjából ötven családfő jóváhagyását gyűjtötte össze azzal a céllal, hogy közösen járuljanak a hatóság elé vallásuk szabad gyakorlásának engedélyezésére.

Az év novemberében pedig már megtarthatták első istentiszteletüket, ahol a hívek Molnár Jánost választották meg lelkészének, aki bő két évtizedig vezette a folyamatosan növekvő gyülekezetet. Az ideiglenes imateremben békés egyetértésben tartotta meg saját istentiszteletét a tót, a német és a magyar közösség. Vasárnap délelőtt német, délután szlovák (tót) nyelvű istentiszteletet tartottak, a kis számú magyar közösség pedig igény szerint egyeztetett a lelkésszel.

Háromnyelvű istentisztelet

A gyarapodásnak indult evangélikus gyülekezet 1792-ben az akkori Szén piac terén (mai Deák tér), a városfalon kívüli, még nagyrészt beépítetlen területen kapott a várostól egy megfelelő saroktelket, azon kezdhette meg egy templom, iskola és paplak építését. Az új templomot háromnyelvű istentisztelettel szentelték fel 1811-ben, emellett elkészült a parókia és az iskolaház is, ahol az elemi szint mellett felsőbb tagozat is nyílhatott.

amelynek létesítményei – az 1849-ben megsérült építményeket Hild József építette újjá – a mai tér meghatározó elemei. Az idővel nyugalomba vonuló alapító lelkész, Molnár János helyét egy bizonyos Jan Kollár, a pánszlávizmus egyik alapítója vette át, aki a szlovák nemzeti törekvéseket tovább erősítve különálló tót gyülekezet és iskola létrehozását ambicionálta.

Az egyre népesebb és önállósodásra vágyó szlovák evangélikus gyülekezet József főherceghez fordult kérelemért, hogy a már szűkösebb, bérelt iskolaépület és a közösen használt Szén téri templom helyett saját egyházi központot építhessenek, lehetőség szerint a szlovákok által sűrűn lakott József- vagy Terézvárosban. A nádor az 1838-as pusztító pesti árvíz utáni városrendezési tervekben jelölte ki a közösség számára használható új telket, az akkor még teljes mértékben kültelkinek számító és leginkább barátságtalannak tűnő Kerepesi (ezen szakasza ma Rákóczi) úton.

Sokáig maradt olyannak, amilyen negyven évvel ezelőtt volt: alacsony viskók, pálinkás házak, kurtakorcsmák utjának. Egyszerre azonban, vagy tiz évvel ezelőtt, megrázkódott mint a mesebéli tündérek, és új alakot öltött. Ma palotasorok szegélyezik és a múltak lerázott gúnyájából csakis néhány rozoga ház szégyenkezik az aszfalt mentén

– emlékezett meg a Pesti Napló 1896. április 5-én, a Millennium előestéjén a hajdan volt poros útvonalról, amelynek felemelkedése szorosan összebefüggött a Központi (avagy Középponti, ma Keleti) pályaudvar 1884-es átadásával. Innentől kezdve az útvonal fontos és pezsgő élettel megtelő tengelyt képzett a belváros és a MÁV központi pályaudvara, valamint a századfordulón nagy lendülettel kiépülő Külső-Erzsébetváros között. Mindez nagyban hatott a szlovák evangélikus templom történetére is – de lépjünk vissza a XIX. század közepére!

A Józsefvárosban szép számmal élő szlovák kisebbség és népes evangélikus közösségük számára valóban hatalmas előrelépést jelentett, hogy a korábbi „társbérlet” után saját és igen kedvező adottságú, 2200 négyszögöles ajándéktelekhez jutottak. A lehetőséget azonban sokáig nem tudták kellőképpen kihasználni, mivel az építkezéshez a megfelelő anyagiak még jó pár évig nem álltak rendelkezésre. 

de az 1830-as évek végére még a munkálatok előkészítéséhez sem állt rendelkezésre megfelelő tőke. A kezdéshez a lendületet egy örökségből származó jelentősebb adomány adta meg: „1845 április 3-án azonban meghalt özvegy Hvszdák Andrásáé, született Slavkovsky Zsófia, aki már életében adományozott 1200 forintot, végrendeletileg pedig Király utcai 60 000 forintot érő házát hagyományozta e célra úgy, hogy annak tőkésített jövedelméből különálló evangélikus tót templom épüljön föl Pesten.” (Történetírás, 1939).

Eltűnt a pénz

Részben ennek hatására a szlovák nyelvű gyülekezet 1862-ben felkérte Diescher József építészt, hogy a telek rendezésére és a leendő építmények számára készítsen terveket. A keleti oldalra elképzelt iskolaszárnyat a Szépítő Bizottság még abban az évben jóváhagyta, majd a munkálatok 1853 tavaszán indultak el. Ekkor a háromnyelvű felekezet még közösen működött, így a felkínált telket és az összeget a magyar, német és szlovák evangélikus gyülekezet közösen kezelte. A szlovák felekezet egy 1864-ben keltezett szerződéssel függetlenedett, és innentől kezdve a Kerepesi úti építkezést is ők folytatták.

A Szépítő Bizottság 1855-ben adott engedélyt a plébánia tervére, majd a telek két oldalára szimmetrikus formában elképzelt és részben már megépített neoromán földszintes épület közé tervezett templomra egy évvel később adta az áldását. A Bizottság kikötése az volt, hogy az épülethez jó és erős anyagot használjanak, a tetőt pedig cseréppel fedjék. Az építkezés feltételezhetően a következő év második felében, de legkésőbb 1857 tavaszán indult el, de a folyamatot állandó pénzügyi nehézségek kísérték.

A szlovák evangélikusok még abban az évben segítségért folyamodtak a pesti testvér egyházközösséghez, de az előrehaladást az is nehezítette, hogy az építkezésre szánt alappal annak kezelője visszaélt, az alapban levő 24 000 forinttal együtt nyoma vesztett, majd a reménytelen helyzetében a hírek szerint önkezével vetett véget életének. Az elhúzódó építkezések első látható eredményei az 1863-ra elkészült falak voltak, majd a következő években sikerült a boltozatot, a tetőzetet, s végül a tornyot is befejezni. Ez utóbbihoz az építkezés utolsó évében még Erzsébet királyné is hozzájárult 200 forinttal.

Az építkezés küzdelmes és sokszor reménytelennek tűnő évtizede után a templomot végül 1867. december 21-én, ünnepi külsőségek nélkül nyitották meg a hívek előtt, de egyes munkálatok még tovább zajlottak. A toronyba 1869-ben került három harang, amelyekből kettőt az első világháború idejében elvittek és ágyút öntöttek belőlük.

a padokat Nigriny György asztalos faragta. A márványból faragott keresztelőmedence 1885-ben készült el, a neogót sípszekrénybe pedig 1888-ban került bele a végleges orgona. A templom megépülte után azonban a homlokzata csak negyedszázadon át volt látható a Kerepesi úton közlekedők előtt, majd teljesen körbeölelte a ma is ismert masszív bérházegyüttes.

Körbenőtte a templomot a bérház

A történet ugyanis a templom elkészülte után is a pénz, pontosabban annak állandó hiánya körül forgott. Az adósággal küszködő gyülekezet végül arra kényszerült, hogy szerződést kössön egy Deutsch Károly nevű vállalkozóval, aki az egyszintes paplak és iskolaépület elbontásával szabályosan körbe építhette a templomot. Eleinte csak bazársor létesült a területen, majd 1894-re készült el a Schweiger Gyula műépítész tervezte, három-négy emelet magasságú, neoromán stílusú sarok bérházegyüttes, a Luther-ház, avagy Luther-udvar.

Az új épületegyüttest akkor és később is számos kritika érte, miszerint annak arányait, tömegét szinte kizárólag a várható anyagi haszon határozta meg, továbbá a templom eltörpül mellette, és teljesen eltűnik az 1906-tól II. Rákóczi Ferencről elnevezett útvonalon – a Kerepesi út ezen szakaszát a fejedelem hamvai hazahozatalának tiszteletére nevezték át ekkor. A bérház tervezésekor ugyan született egy olyan elképzelés is, hogy az épület a főútvonal felé nyitott marad, így megtartva a templom homlokzatának láthatóságát, de a nagyobb volumenű beépítés több bevétellel kecsegtette az állandó anyagi gondokkal küszködő egyházat, ezért végül a terület teljes beépítése mellett döntöttek.

„A főváros 1894-ben engedélyt adott e telek beépítésére, ahelyett, hogy megváltotta volna és lehetővé tette volna a Rákóczi útnak, ennek a szörnyű kőrengetegnek, ennek a teretlen, perspektívátlan, végnélkülinek látszó sivár útnak szellősebbé tételét.” (A Magyar Mérnök- és Építész-Egylet Közleményének Havi Füzetei, 1926)

A templomot végül teljesen elzárta a külvilágtól az a monumentális épületegyüttes, amelynek bérleti díjaiból az egyházközösség a fennmaradását remélte. A közvélemény pedig idővel elfeledkezett arról, hogy a Rákóczi út ezen szakasza egy templomot is rejt megában. Deutsch Károly azonban mindenben figyelembe vette a közösség igényeit, és ő és leszármazottjai hatvan évig, 1952-ig haszonélvezettel bírtak a ház felett. A második világháborúban megsérült templomot még funkciójában újították fel, de 1965-ig a közöség jelentős mértékben elnéptelenedett, jó részben a kitelepítések és a kényszerű lakosságcsere hatására. Ekkor az egyház vezetői úgy döntöttek, hogy lemondanak az ingatlanról, amelyet eladtak az államnak.

A felismerhetetlenségig lepusztult a templom

A templom belső terét ekkor radikálisan megváltoztatták, vasbeton födémek beépítésével három szintet alakítottak ki, majd a külsőhöz betontoldalékot illesztettek. Működött benne technika és tudomány háza, kiállító- és vásártér, de kaszinó is. Jellegét teljesen, és úgy tűnt, hogy végérvényesen elvesztette.

„Amikor a rendszerváltás előtt néhány évvel műemlékké nyilvánították, már késő volt. Menthetetlenül. Valószínűleg nem is fogja megmenteni senki. A rendszerváltozás után az állam mindjárt megszabadult tőle. Az új tulajdonosnak nincs pénze rá, hogy felújítsa. Mit is kezdene egy szép, megújult templommal, hiszen ő raktárt vett.” (Népszabadság, 2000. augusztus 11.)

A templom terében utoljára iroda működött, amikor egy 2020-as kormányrendelet értelmében és állami forrásból az Országos Szlovák Önkormányzat visszavásárolhatta a szinte felismerhetetlenségig lepusztult és átalakított épületet – homlokzatának állapotáért egy adminisztratív hiba miatt a lakóközösségnek kellett volna felelnie, de az anyagiak nem álltak rendelkezésre. Ahogy az Építészfórum többször is hírt adott róla, a felújítandó épületben egy szlovák központot alakítanának ki könyvtárral, kulturális terekkel, színházzal, szerkesztőséggel, múzeummal, ökomenikus kápolnával. A felújításra ekkor értékbecslés is született, és a két államtól remélték a meglevő források biztosítását.

Első körben az éplelet homlokzatának és tetőszerkezetének életveszély-elhárítási munkálatai valósultak meg, egyúttal pedig a házat kötelezték az utcai homlokzat veszélytelenítésére. Következő lépésben elbontották a templomra idővel rárakódott, oda nem illő toldalékokat, majd közbeszerzési eljárást írtak ki a program megvalósítására. A felújítás és átépítés munkálataival a nyertes Magyar Energia Centrum Projektfejlesztő és Koordinációs Szolgáltató Kft.-nek az ajánlat szerint 2027 nyarára kellene elkészülnie. Az elmúlt évtizedek, majd az utolsó hat év valamelyest visszaidézte a templom megépülésének küzdelmeit, de remélhetőleg hamarosan megnyugtatóan rendeződik a Rákóczi út rejtett kincsének sorsa.

A szerző az Építészfórum munkatársa.

Források:

A Magyar Mérnök- és Építész-Egylet Közleményének Havi Füzetei, 1926. október 1. (3. évfolyam, 9-12. szám)

Magyarország és a Nagyvilág, 1876. augusztus 20.

Népszabadság – Budapest melléklet, 2000. augusztus 11.

Történetírás, 1939/1. szám

Vasárnapi Ujság, 1863. október 4.