A negatív paksi vagy az alacsony budapesti dunai vízszint-adatok kapcsán szóba került a vízmérce, amely ahogy a nevében is szerepel, az aktuális vízszintet méri. Sokan emlegetik a nullát, de ha a vízmérce ezt az értéket mutatja, akkor az nem a meder alját jelenti, vagyis nem száradt ki a folyó, de nem is a tengerszintet jelöli.

Vízmércék és a nulla nyomában

Már az ősi kultúrák idején az árvíz, az öntözés, majd a hajózás érdekében a vízfolyások vízszintjeit nyilvántartották, sőt, a legnagyobb árvizek magasságait külön is megjelölték. A legrégibb ismert vízmércék a Nílus felső folyásán találhatók, ahol a sziklába vésett beosztásaik 4000 év körüliek. Magyarországon az első állandó vízmércék a XIX. század első felében épültek, míg az egységes elvek alapján kialakított mérőhálózatot 1886-ban a Közmunka és Közlekedési Minisztérium szervezetében kialakított Vízrajzi Osztály hozta létre.

Ekkor a vízmércék nullpontjainak rendezése is megtörtént. A XIX. században, amikor Magyarországon megkezdődött a rendszeres vízrajzi megfigyelés, az ismert legalacsonyabb vízállásokat vették alapul, majd a 0 pontot ezeknél valamivel mélyebbre helyezték el. Ennek az volt a célja, hogy a mérce még rendkívül alacsony vízállás esetén is használható maradjon, vagyis a vízszint ne süllyedjen a mérce kezdete alá.

A XIX. század első felében a vízmérce-nullpontok kijelölése a vízszintmérési adatok egységesítése érdekében vált szükségessé. A Dunán az 1834-es, a Tiszán az 1842. évi kisvízszint magasságára helyezték a nullpontokat, míg a Rába Sárvár-Győr közötti szakaszán ez az érték az 1875. évi kisvizet jelentette. A nullpontok értelmezésénél figyelembe kell venni, hogy az csak egy viszonyítási pont, nem feltétlenül kapcsolódik valamilyen fizikailag is létező tárgyhoz (pl. a vízfolyás fenékszintjéhez).

Mélyülő meder

Azonban a vízszint néhol már a korábban megállapított nullpont alá esik, ezért kellett negatív mércetagokat is felszerelni és mínuszos adatokat megnevezni. Vagyis a vízszint a nullpont alá is süllyedhet, ilyenkor a vízállás értéke negatív. Ezért a 0 pont magasságát akkor sem kell megváltoztatni, ha valamilyen fizikai változás (pl. a meder süllyedése) miatt a vízállások a negatív tartományt is elérik.

A negatív számok azért adódhatnak, mert ahogy korábbi cikkünkben említettük, az elmúlt évszázadokban a jeges áradások miatt többek között Budapesten is megkezdődött a mederszabályozás, a gátak kiépítése, a rakpartok megerősítése. Ennek nyomán megszűntek a pusztító, emberéleteket követelő árvizek, ugyanakkor a folyó utat tört így is magának, csak a nagy víztömeg nyomása nem csak oldal irányba hatott, hanem lefelé, azaz a saját medrét is mélyítette.

A mélyülő medrek miatt a vízszint általánosan is csökkent a nulla vízmérőhöz képest, ezért a korábbi és későbbi adatok összehasonlíthatósága miatt nem a 0 pontokat helyezték lejjebb, hanem negatív mérési tartományú tagokkal egészítették ki a vízmércéket. Ezért léteznek negatív előjelű vízállások nagyon sok helyen Magyarországon.

1943-ban a Budapesttől lefelé a dunai vízmércék nullpontjait lesüllyesztették, hogy elkerüljék az évszázados szabályozási munkák eredményeként kialakult medersüllyedés hatásaként jelentkező, de a nagyközönség számára nehezebben értelmezhető negatív vízállások adatsorba kerülését. Ugyanekkor kezdte meg működését a Lánchídi vízmérce házikóban a budapesti állomáshoz tartozó vízmérce. Míg azonban az előző évszázadokban végzett vízszintmérések során többször volt nullpont változtatás a negatív vízállások elkerülésére, ez a mai tudásunk és előírások alapján nem szükséges.

Mikortól mérik?

A mai Budapesten az első ismert vízmércét a XVIII. században létesítették a budai vár vízemelő művénél. Majd vízmérce hálózatot hoztak létre a Duna mentén, amelynek egyik tagja lett a budai nádori vízmérce is, amelynek nullpontját 1823. január 1-től az 1822. évi kisvíz szintjéhez igazították. Ekkortól kezdődően hivatalos, „állami” leolvasások történtek a vízmércén.

Az eset háttereként érdemes megemlíteni, hogy az első vízmércék József nádor utasítására négy Duna-menti erődben létesültek: Buda mellett Pozsonyban, Komáromban és Péterváradon, mivel a vízállásokat ekkor még elsősorban katonai célokra gyűjtötték. A budai és pozsonyi vízmércékről 1823 óta vannak hivatalos, állami szervek által készített rendszeres vízállás feljegyzések.

Annyi bizonyos, hogy budapesti vízmérce az elmúlt kétszáz év során mindig a Lánchíd közelében, vagy az alatta levő mintegy ötszáz méteres mederszakaszon működött. Azonban a folyópart erődítési munkálatai és a rakpartok kiépítése során kisebb-nagyobb helyváltoztatásra kényszerült a vízügyi eszköz.

A Lánchíd a bűvös helyszín

Az első bő száz évben sokszor – átlagosan húsz évenként – történt helyváltoztatás, míg az utóbbi 90 évben már állandó maradhatott a Vigadó téri helyszín. A sok vízmérce áthelyezést legelőször a Lánchíd megépítése, majd a Duna budapesti szakaszának több ütemben végrehajtott szabályozása indokolta a XIX. század második felében, mivel a rakpartok megépítése és folyamatos fejlesztése mindig érintette a vízmérce aktuális helyét is, olvasható Kovács Péter A budapesti állami vízmérce két évszázados története c. művében.

Később a Várkert Bazár kialakítása miatt a régi királyi vízmű épületét és a vízmércét valószínűleg 1877 augusztusában bonthatták el. 1871-75 között nagyléptékű szabályozási munkákat végeztek, tovább erősítették és bővítették a rakparti építményeket, ezért az állami vízmérce eredeti helye is átalakult. Ennek következtében a Lánchíd alatti szakaszon a bal parti rakparton helyezték el az új állami vízmércét. Azonban később a partfalat itt is magasították 1891-1893 között, ezért a vízmérce végül átkerült a Vigadó térhez nagyjából az 1930-as évek elején, ahol azóta is található.