A Balaton, a Velencei-tó és a Duna rendkívül alacsony idei vízállása újra rámutat a Kárpát-medence vízkészleteinek sérülékenységére: július 31-én a Balaton átlagos vízállása 56 centiméter volt a siófoki vízmércén, a Velencei-tónál Agárdon 32 centimétert mértek, a Duna budapesti vízállása pedig július végén az addigi mérési rekord alá süllyedt. A helyzet nem egyetlen száraz nyár következménye. A Balaton vízgyűjtőjén 2021 és 2026 áprilisa között csaknem 500 milliméter halmozott csapadékhiány alakult ki, a 2025–2026-os téli feltöltődési időszak csapadéka pedig 26 százalékkal maradt el az átlagtól. A Velencei-tó vízgyűjtőjén a téli hiány 37 százalék volt, így a tó a párolgási időszak kezdetére sem tudott feltöltődni.

Az aszály kialakulásában a légköri cirkuláció is fontos szerepet játszik: a tartós anticiklonok és magaslégköri gerincek eltérítik vagy legyengítik a csapadékot hozó frontokat, a leszálló légmozgás pedig napos, száraz időt eredményez, miközben a meleg levegő, a napsugárzás és a szél fokozza a tavak párolgását. A folyamat önmagát erősíti: a kiszáradó talajon egyre kevesebb energia fordítódik párologtatásra és egyre több a felszín, illetve a levegő közvetlen melegítésére. A globális felmelegedés nem önmagában felelős minden egyes aszályért, de magasabb hőmérsékleti alapról indulva növeli a párolgási vízigényt, és gyakoribbá, hosszabbá, intenzívebbé teszi a hőhullámokat.

A Balaton azonban már korábban is átélt hosszan tartó, szélsőségesen száraz időszakokat – derül ki az ELTE Környezet- és Tájföldrajzi Tanszék, a Pannon Egyetem és a HUN-REN CSFK Földtani és Geokémiai Intézet kutatóinak friss tanulmányából. A kutatók a Szemesi-medencéből kiemelt üledékmagot vizsgálva rekonstruálták a Balaton teljes holocén, vagyis mintegy 11 700 éves történetét: radiokarbonos kormeghatározás mellett elemezték az üledék kémiai és ásványos összetételét, az elem- és izotóparányokat, a szemcseméretet és a szervesanyag-tartalmat, geofizikai mérésekkel pedig a tómeder múltbeli változásait is feltérképezték. A megközelítés különlegessége, hogy nemcsak az üledék kémiai összetételét, hanem az egykor a tó vizében kivált magnéziumtartalmú kalcit és protodolomit kristályszerkezetét is felhasználták a párolgás és a vízszintváltozások rekonstrukciójára.

Két olyan időszakot azonosítottak, amikor a párolgás erős, a vízszint pedig tartósan alacsony volt: nagyjából 8050–7350, illetve 5450–4500 évvel ezelőtt – közülük az első volt a legszárazabb az elmúlt 11 ezer évben. Ekkor melegebbé váltak a nyarak, kevesebb nedvesség érkezett a térségbe, a környéken pedig elterjedt a szárazságtűrő sztyeppei növényzet. A vizsgált mag helyén a vízmélység a becslések szerint mindössze 2,5–3,5 méter lehetett a 2017-es 4,2 méterrel szemben, ami nagyságrendileg 0,7–1,7 méterrel alacsonyabb vízfelszínt jelez; a mélyebb nyílt víz erősen összehúzódott és jórészt a Szemesi-medencére korlátozódhatott, bár a tó nem száradt ki teljesen.

Az ősi és a mai vízszintek azonban nem feleltethetők meg közvetlenül egymásnak, és rövid távon nem lehet megjósolni, hogy a tó elérheti-e ismét ezt a szintet. Honti Márk hidrológus és munkatársainak 24 regionális klímamodellre épülő vizsgálata szerint azonban külső vízpótlás nélkül a század folyamán egyre gyakoribbá válhatnak a rendkívül alacsony vízállások, a legkedvezőtlenebb forgatókönyvek szerint pedig a vízszintcsökkenés 2050 után fel is gyorsulhat.

A kutatók szerint a múltbeli szélsőségek ismerete azért fontos, mert megmutatja a tó természetes változékonyságának határait, és segít felismerni azokat a hidrológiai küszöböket, amelyeknél megváltozik a partvonal, a karbonátképződés, a tápanyagok körforgalma vagy a tó ökológiai működése – így a vízpótlásról és a parti infrastruktúráról nemcsak a következő száraz év, hanem a következő évtizedek távlatában lehet dönteni.

Kapcsolódó cikkek: