„Annak idején a fidesz párt fúrta meg a bösznagymaros hógy fel épüljön” – írja (betűhíven) egy kommentelő a témába vágó poszt alá. Persze, hogy trollgyanús kis böffenet ez, lehet ócska kis vicc vagy hasonló nemvicc, de benne van a vízlépcsővita fellángolásának valós apropója.

Az én korosztályomnak, mindazoknak, akik tinédzserként vagy felnőtt fiatalként élték át a rendszerváltás körüli éveket, és nyomon követték a közéleti változásokat, nemzedéki élmény a bős–nagymarosi beruházás magyarországi leállítása. Mindez összefüggött azzal, hogy a „környezetvédelem” a lózungok szintjén a nyolcvanas évek egyik slágertémája volt, nagyjából minden tízévesnél nagyobb gyerek precízen el tudta volna magyarázni az „üvegházhatás” mibenlétét. Az ökológia látszólag kiemelt szerepet játszott a késő-kádári irányított köztudatban. Ebben a mentális környezetben lépett fel a Duna Kör a vízlépcső elleni tiltakozással, és nyerte el egy nem csekély társadalmi réteg szimpátiáját. Olyanokét is, kétségtelenül, akiknek a Szigetköz élővilága vajmi keveset számított volna, és eleve politikai ügyként tekintettek a protestmozgalomra. (Azért kommentelőnk figyelmébe ajánlanám, hogy a Duna Kör 1984-ben alakult, a „fidesz párt” pedig 1988-ban.)

Én magam (nagyon fiatalon) a bős–nagymarosi vízlépcső munkálatainak 1989-es leállítását az egész, később „rendszerváltás” gyűjtőnévvel emlegetett folyamat egyik legjelentősebb állomásaként éltem meg. Az egyik, talán legnagyobb vívmányként és győzelemként.

Való igaz, hogy emblematikus eseményről van szó – a gyengülő későkádári hatalom engedett a tudományos érvekkel megtámogatott lakossági nyomásnak, és felmondott egy nemzetközi egyezményt. Valószínűtlenül felemelő volt. Csakhogy a következmények túlmutattak a kifulladóban lévő létező szocializmus hanyatlásának felgyorsulásánál. Konkrétak voltak, tudományosan alátámaszthatóak és szemmel láthatóak.

Már az előkészítő munkálatok szörnyű ökológiai károkat okoztak. Amikor aztán a szlovák oldalon megépült az úgynevezett C-változat, ezek a károk durván fokozódtak. Ha az eredeti terv valósul meg, a kár még ennek is a sokszorosa lett volna. Így többek között – még ha nem is eredeti állapotában, de mégis – megmenekült a Szigetköz mint biotóp, de ha valakinek ez csak méregzöld blabla, megemlíteném, hogy megmenekült Magyarország jelentős részének ivóvízellátása is, hiszen megmaradt a Duna mederszerkezete, sértetlenek maradtak a vízbázis szempontjából kulcsfontosságú szűrőrétegek, elmaradt a duzzasztással járó feliszaposodás. Így aztán az az érvelés sem állja meg a helyét, hogy ha már a szomszédos államok „végigvízlépcsőzték” a Dunát, már úgysem tehetünk semmit az ökológiai károk ellen, és ha kimaradunk az erőműépítésből, nyerni nem nyerünk semmit, ezzel szemben tetemes energetikai hátrányokat szenvedünk. Nyerhetünk, és nyertünk is – pontosabban nem veszítettünk el alapvető természeti önfenntartó rendszereket. (Ha közelebbről megnézzük a külföldi beruházásokat, mindenhol súlyos árat fizettek a környezetkárosításért, ráadásul Magyarországon a domborzati viszonyok miatt sokkal többet kellett volna beáldozni, mint például Ausztriában, ahol a meder lejtése miatt kisebb mértékű duzzasztásra volt szükség.)

Igen, így meg nem lett vízlépcsőnk. Igen, ez politikai sikert jelentett a protest mögé felsorakozó társadalmi szervezeteknek. Csakhogy a vízlépcsőügy 2026-os tematizálása másról szól. Két alapvető üzenete van – az egyik, hogy a „régi”, kilencvenes rendszerváltás érdekében fellépett politikai erők (köztük értelemszerűen a Fidesz) már akkor destruktív, népellenes ágensek voltak, akik saját politikai hasznuk kergetése közben nem átallottak a lakosság érdekeivel szembenálló lépéseket kiprovokálni. (Szerintem ugyan ez utóbbi állítás lényegében minden politikai pártra igaz, csak hát nézzük már meg, ki állítja.) Ebből pedig az következik, hogy a „régi” rendszerváltás valójában nem a kanonikus történelemszemléletben élő pozitív fordulat, szereplői csalók és haszonlesők, későbbi elnyomók (hja, bár tudnám ezt cáfolni), következésképpen a valódi rendszerváltás, az egyetlen igazi 2026 áprilisában esett meg (ami persze ordas hazugság).

A másik, hogy a jelenlegi vízhiány (amely a digitális korban igazi mumusnak tűnő áramellátási gondokat vetít előre) tulajdonképpen nem is a kontinens jelentős részét sújtó aszály és hőhullám következménye, hanem a legyőzött hatalom ifjonti politikai ármánykodásának utóhatása.

És ha így van, a felelős rendszerváltó polgár nem kényszerből vagy akár csak belátásból cselekszik, ha a gyerek fürdővizével öblíti le a vécét, hanem tovább harcol a NER ellen. Megmutatja, hogy csakazértis, nem csupán takarékoskodik a vízzel, de büszkén sanyargatja magát, nemzetileg összefog, össznépileg egyszerre lép, jó pontokat szerez, igazolja a lojalitását – nevezzük bárhogy, a lényeg, hogy újult erővel követi kedvelt animátorai mozdulatait, hiszen ez áprilisban hozzásegítette a felszabadulás eufóriájához. Jól viselkedik, éppen úgy, ahogyan akkor jól szavazott. Nem nézett se jobbra, se balra, csak tette, amit kell.

Igen problematikus lenne, ha ez a szófogadó réteg éppen most kezdene jobbra-balra tekintgetni. Most, amikor már feltűnhetne nekik egy és más – egyre furcsuló stallumosztás, késlekedő elszámoltatás, a fideszes retorika továbbélése ideológiai kérdésekben, bénázás a köztársasági elnöki poszt körül.

Szerencsére dögmeleg van, és van, ahol nincs víz.

Ha az elektorátus esetleg kételkedni kezdene abban, hogy a kialakult helyzet nem egy ökológiai válság és a nemzetközileg elcseszett klímapolitika folyománya, hanem a kilencvenes rendszerváltók felelőssége, szembe találkozik a bűnbánókkal.

A bűnbánók annak idején részt vettek a döntéshozatalban/a tárgyalásokban/a tüntetéseken, ma pedig megtörten szórják tele a közösségi médiát vallomásaikkal. Olyan mazochista hévvel ecsetelik egykori eltévelyedésüket, mintha az új rendszerben a régi bűnök megvallása és az önostorozás az örömforrások egyikévé avanzsált volna, arról nem is beszélve, hogy a bűnbánónak dicsőséget hoz a vallomás, dicséreteket söpör be, és nem utolsósorban megjáratja a nevét a közélet fő színterévé vált felületeken. Eközben gondoskodnak róla, hogy a bűnös (de minimum hendikepes) kilencvenes fordulat koncepciója hiteles narratívának tűnjön, ne utólagos kompilációnak – hiszen íme, itt vannak a hús-vér aktorok, akik pontosan úgy gondolkodnak az akkor történtekről, ahogy ma gondolkodni kell. A bűnbánat felértékelődése az új rendszerben teljesen logikus, hiszen a régi apparátus részleges továbbélését, a NER-káderek pályán maradását nem is lehetne mással igazolni, mint hogy az emberek megváltozhatnak, megtérhetnek (betérhetnek), mi több – végtére is rablóból lesz a legjobb pandúr.

A hőkupola, az aszály és a vízhiány tehát nem katasztrófahelyzet, amely alapesetben a kormányzó erők kompetenciájának próbája lenne, hanem lehetőség arra, hogy a lojális polgárok tovább erősítsék identitásukat, és újabb szintre lépjenek a társadalmi társasjátékban. Számon tarthatják napi jócselekedeteiket (Energiatudatos Bingó), leleplezhetik az ellenséget (fotók a locsolásra vagy medencetöltésre vetemedő fideszbérencekről), s minderről eszmét cserélhetnek a többi önkorlátozó polgárral.

Félreértés ne essék, mindennapi életünk mai bevett rutinjai során valóban hihetetlen mennyiségű vizet és energiát pazarlunk, többek között ebben a kérdésben is úgy élünk, mintha nem lenne holnap, amivel apró és kitartó lépésekben közelítünk afelé, hogy ne legyen. A tudatos lakossági víz- és energiahasználat még akkor is fontos eleme lenne kollektív túlélésünknek, ha tekintetbe vesszük, hogy a víz és az elektromos áram döntő többségét a nagyfogyasztók használják el, gyármonstrumok, amelyek gyártási technológiájukból adódóan egyszerűen képtelenek és alkalmatlanok a takarékosságra (így aztán a lakossági fegyelem elsősorban nem a közösségnek segít átvészelni a krízist, hanem nekik segít pazarló produktivitásuk fenntartásában). Csakhogy az önkorlátozó mozgalom, a bűnbánat kultusza, a népellenségek leleplezése és a múlt felülírása így együtt már nem csak az új rendszer jellemzőinek sorozata – ezek a jellegek egy jól ismert mátrixba rendeződnek.

Létezik egy olyan társadalomkoncepció, amelyben a hatalom és a lakosság viszonya alapvetően a saját politikai céljukat követő animátorok és a valós jólét és boldogulás híján lélektani kielégülést kereső animált sokaság interakcióira redukálódik. Láttunk már ilyet nem egyszer, a mintázat felismerését csupán az nehezíti, hogy a példaként idézhető rendszerek látszólag nagyon távol állnak a mi 2026-os digitális demokráciánktól.

A legtökéletesebb animátorkultúra valószínűleg az érett sztálinizmus volt, amely annyira tökélyre fejlesztette a fentebb leírt aspektusokat (történelemhamisítás, felkínált pozitív identitásminta, folyamatosan frissülő ellenségkép, az önkritika és a bűnbánat kultusza), hogy a lakosság egy jelentős részével még azt is sikerült teljességgel elfeledtetnie, hogy politikai terrorban él. A terror jelenlétét csak annak aktuális célpontjai élték és érezték át, akik a lakosság részarányán belül logikusan mindig csak egy kisebb csoportot képviseltek. A kulcs ebben a rendszerben is az animáció volt – a polgárok sokasága nem passzívan elszenvedte, hanem aktívan kreálta korának valóságát a felülről megrajzolt sorvezetőket követve.

Ha nem akarunk ilyen messzire menni, a Covid-időszak alatt egy ehhez nagyon hasonló módszerekkel élő animátorkultúra uralta le a fejlett világ nagy részét – ez szerencsére átmenetinek bizonyult, viszont nélkülözhetetlen tapasztalatokkal látta el az ezekre affin politikai aktorokat.

A félreértések elkerülése végett nem állítom, hogy Magyar Péter és a Tisza Párt kormányra kerülése konkrét politikai terrorral fenyegetné az országot, ilyen jelek nem mutatkoznak, szükségük sem volna rá, ahogyan a régi NER lagymatag diktatúrája is boldogult nélküle. Azt sem állítom, hogy az Orbán-kormány nem élt az animátorkultúra eszközeivel, és a lakossággal való viszonyuk demokratikusabb és kiegyenlítettebb lett volna.

Őszintén remélem, hogy ezek a machinációk mégsem fogják a józan elmékkel elfeledtetni, hogy természeti környezetünk önérték. Ennek, ilyennek kell látnunk ahhoz, hogy a legcsekélyebb esélyünk legyen a túlélésre ezen a bolygón.

A szerző irodalmár, műfordító.

Az alábbi cikk az ÖT és az Index szerkesztőségi együttműködése keretében került az oldalunkra. Ha megosztaná, kommentelné, vagy még több hasonló tartalmat olvasna, keresse fel partnerünk, az ÖT oldalát!

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép:  A Gabčíkovo–Nagymaros-gátak egy nagyszabású vízépítési projekt részei a Dunán.  Fotó: Shutterstock)