Ritkán fordul elő, hogy egy kasszasiker körül kibontakozó vita nem a látványról, a szereposztásról vagy a bevételekről szól, hanem a történelmi hitelességről, illetve az irodalmi hagyományról. Christopher Nolan Odüsszeiája hiába az év egyik legnagyobb mozis sikere, több szempontból is nagy visszhangot keltett, és nem csak pozitív értelemben.

Homérosz eposzának elismert műfordítója, Emily Wilson – akinek 2017-es angol fordítását maga Nolan is inspirációként emlegette – meglepően éles kritikát fogalmazott meg a filmről. Wilson szerint az alkotás látványos ugyan, de nélkülözi azt a pszichológiai, erkölcsi és politikai mélységet, amely az eredeti művet időtlenné teszi. A forgatókönyvet egyenesen „pocséknak” nevezte, és azt írta: „szégyellném, ha a forgatókönyv bármely részét én írtam volna”. 

Véleménye szerint Nolan grandiózus akciófilmet készített, amely a hatás kedvéért feláldozta Odüsszeusz személyiségét és a mű legfontosabb kérdéseit: az identitás, a család, a hazatérés problematikáját, vagy a háború utáni trauma témakörét. Van, amiben egyet lehet érteni Wilsonnal, de a háborús tematika lesajnálásával elég nehéz, mivel a film aktualizált konklúziója erre épül, és egyáltalán nem rosszul, vagy felszínesen.

Történelemóra vagy alkotói szabadság?

Wilson kritikája ugyanakkor túlmutat egyetlen filmen. Nem azt állítja, hogy egy adaptációnak szolgai módon kell követnie az alapművet – sőt, hangsúlyozza, hogy a legjobb feldolgozások mindig újraértelmezik a forrásukat –, inkább azt kifogásolja, hogy a változtatások kiüresítik a történet lényegét. Ez a vita valójában egyidős magával a filmművészettel. Hol húzódik a határ a művészi szabadság és a történelmi vagy kulturális hitelesség között? És egyáltalán, kell-e egy filmnek hűségesnek lennie a múlthoz? A válasz aligha fekete vagy fehér.

A mozi sosem volt történelemóra, mégis vannak alkotások, amelyek annyira mélyen beépülnek a kollektív emlékezetbe, hogy sok néző számára ezek jelentik magát a történelmet. Éppen ezért különösen érdekesek azok az esetek, amikor egy-egy legendás „történelmi” film szinte teljes egészében fikcióra épül.

Mozivarázs egy kis csalással

Kevés alkotás szemlélteti ezt jobban, mint Mel Gibson A rettenthetetlen című műve. A produkció máig a történelmi eposzok egyik legismertebb darabja, miközben a történészek hosszú listát tudnak felmutatni a tévedéseiről. William Wallace híres kék arcfestése például évszázadokkal korábbi kelta hagyományt idéz, mint amely korban a történet játszódik. A skótok kockás kiltjei szintén anakronisztikusak, hiszen csak jóval később terjedtek el. A stirlingi csata nemkülönben elég szabadon lett értelmezve. A film legnagyobb történelmi „lódítása” azonban talán Wallace és Izabella hercegnő románca. A valóságban a későbbi angol királyné még gyermek volt, és valószínűleg soha nem is találkozott Wallace-szal.

Hasonlóan saját mitológiát épít Zack Snyder 300 című filmje. A Thermopülai-szoros csatájának történetét Frank Miller képregényének vizuális világán keresztül meséli el, így eleve nem dokumentarista igénnyel közelít a múlthoz. Ennek ellenére sok néző számára a spártaiak és a perzsák ábrázolása történelmi valóságként rögzült. 

Ridley Scott Gladiátora sok tekintetben hasonló utat jár be. Marcus Aurelius valóban római császár volt, Commodus is létezett, ám Maximus alakja teljes egészében fiktív. A film szerint Commodus apagyilkosság révén szerzi meg a trónt, majd gladiátorviadalon hal meg, miközben a történelmi valóság ennél jóval prózaibb. Marcus Aurelius természetes halállal halt meg, Commodust pedig évekkel később egy palotai összeesküvés miatt fojtották meg. Scott azonban sosem dokumentumfilmet akart készíteni, nála a római történelem inkább egy shakespeare-i bosszúdráma díszletévé vált.

Hazafias ferdítések

Az efféle szabadon értelmezett momentumok nem kizárólag az ókor vagy a középkor történeteit érintik. A Roland Emmerich-féle A hazafi például az amerikai függetlenségi háború eseményeit dramatizálja úgy, hogy a brit hadsereg számos kegyetlenségét a második világháborús náci bűncselekmények mintájára jeleníti meg, miközben ezeknek nincs történelmi alapjuk. Oliver Stone JFK című filmje ugyan nem klasszikus történelmi eposz, mégis generációk számára formálta át a John F. Kennedy meggyilkolásáról alkotott képet azzal, hogy a különféle összeesküvés-elméleteket rendkívül meggyőző filmes nyelven mutatta be.

Michael Bay Pearl Harbora más módon bánik a történelemmel. Itt maga a japán támadás ténye természetesen valós, ám a cselekmény fókuszát egy romantikus szerelmi háromszögre helyezik. A fikció olyan mértékben uralja a narratívát, hogy a történelmi esemény gyakran csak háttérdíszletként szolgál a melodrámához. A kritikusok már bemutatásakor felrótták, hogy a film hollywoodi romantikus klisékké alakított egy nemzeti traumát.

A rettenthetetlen, a Gladiátor vagy a 300 filmes szempontból meghatározó alkotások, amelyek vizuális világukkal, dramaturgiájukkal és karaktereikkel generációkra hatottak. A probléma inkább ott kezdődik, amikor a néző nem különíti el a történelmi valóságot a filmes fikciótól. A mozi érzelmi ereje ugyanis gyakran felülírja a tankönyvek tényszerűségét.

Emily Wilson kritikája ezért sem szimplán Christopher Nolan filmjéről szól. Sokkal inkább emlékeztet arra, hogy a történelmi vagy irodalmi adaptációk egyszerre két világban léteznek. Egyfelől önálló művek, amelyeknek joguk van új jelentéseket teremteni, másfelől azonban óhatatlanul alakítják azt, ahogyan a múltat elképzeljük. A kérdés tehát nem az, hogy szabad-e eltérni a történelmi tényektől, hanem, hogy az eltérés gazdagítja-e a történetet, vagy csak látványosabbá teszi. A legjobb történelmi filmek ugyanis nem attól maradnak emlékezetesek, hogy minden részletük hiteles, hanem, hogy a fikció mögött képesek megragadni valami igazit az emberi természetről.

(Borítókép: Részlet az Odüsszeia c. filmből. Fotó: JLPPA / Bestimage / Northfoto)