Rekkenő hőség, délután öt óra, vasútállomás, Csopak. A sarki söröző zárva, a resti kedves helynek tűnik, de a néhány asztalos kerthelyisége üres. Még szerencse, hogy eszünkbe jut Jásdiék borkóstoló helye a 71-es út mentén, hogy bekapjunk egy hideg hosszúlépést a kiváló Lőcedombi olaszrizlingből, mielőtt a szikrázó napsütésben tovább baktatunk Paloznak felé. 

Gyalogszerrel az út nagyjából huszonöt perc a negyven fokban a JazzPiknikre, ahová igyekszünk. Egy kaptatón jutunk fel a domboldalra települt koncerthelyszínekig, így meglehetősen barátságtalan, hogy nem vihetjük be a helyi kisboltban vásárolt üdítőt a fesztivál nagyszínpadához, csak egy kis palack víz és legfeljebb egy szendvics engedélyezett. A szervezők persze nemcsak a szigorú biztonsági csapattal készültek, idén is komoly a felhozatal a minőségi borokból és gyors-ételekből, nyilván a vendéglátósoknak sem mindegy, miként alakul a fogyasztás. A nagyszínpadnál megjelenik némi pompa is, az ízlésesség határán mozgó, hatalmas műtulipánok között jutunk el például a pavilonsorig, hogy megpihenjünk. Ezek a színes virágok az este folyamán már lámpákként is üzemelnek, így később sikerül megbarátkozni a látványukkal. 

A JazzPiknik programja ugyanakkor manapság inkább a sztárvendégekre koncentrál, és ez meg is látszik az árakon: a bor, a sör, a divatos street-food termékek nem olcsók, de ezen talán meg sem lepődnek azok a vendégek, akiknek sikerül megfizetni a vaskos jegyárakat. Vélhetően ennek köszönhető az is, hogy a kisebb színpadokon olyan kiegészítő koncertek zajlanak, amelyek inkább arra szolgálnak, hogy a fő vendég előtt és után is el lehessen tölteni az időt valamivel. Azért persze érhetik kellemes meglepetések a látogatókat, az első napon például melegséggel öntötte el a hallgatóság szívét a BLMB Quartet nevű formáció. A koncertjükön nem hangzottak el virtuóz szólók a hangszereken, de a számoknak olyan íve, belső hullámzása, lírai kerete volt, hogy kifejezetten jó volt hallgatni a muzsikusokat. A Pantali Márton gitáros-zeneszerzőből és fivéreiből (a szaxofonos Lőrincből és a bőgős Bencéből), illetve a Németh Balázs Kristóf dobosból álló együttes a divatos fúziós megoldások helyett inkább az általuk írt dalok ritmus-és dallamvilágára koncentrál, miközben megjelenik a számaikban a magyar népdalkincs egy-egy eleme is. Legfőképpen azóta, amióta csatlakozott a zenekarhoz Heinczinger Mika a Misztrál együttesből, aki dudán, furulyán, dorombon is játszik, és sajátos verses szövegeket is hozott magával egy teljesen új, irodalmi réteget adva hozzá a repertoárhoz. 

Színpadon a dance-pop és a soul ikonja

A kismarosi együttes balladisztikus hangulatú koncertje után hatalmas stílusugrásra vállalkoztunk, amikor a Fábián Juli színpadról átsétálva a nagyszínpadhoz meghallgattuk a dance-pop és a soul hatvanéves ikonjának előadását. 

Astley életrajzi elemekkel tűzdelt kis monodrámát visz fel a pódiumra, hol a kongából vesz elő koktélt, hogy koccintson a közönség hölgy tagjaival, hol drámai hangon énekel arról, hogy addig él, amíg egyáltalán énekelni képes. Eközben pedig őszintén bevallja, hogy semmit nem bíz a véletlenre, a koncert elején és végén a két leghíresebb popszámát adja elő: a Together Forevert és a Never Gonna Give You Upot a megboldogult nyolcvanas évekből, hogy nehogy eltűnjön a közönség. A zenekarával aztán a koncert közepén átalakul paródiamesterré, fekete napszemüveget vetet fel a tagokkal, hogy így énekelje el Roy Orbison Pretty Woman című slágerét, később pedig a dob mögé is beül, miután elmeséli, hogy gyermekkorában dobos szeretett volna lenni, és rockot akart játszani. Imádta például az AC/DC-t, úgyhogy az ütős hangszereknél ülve, csapkodva a bőröket és a cintányérokat, azon nyomban bele is csap a Highway To Hellbe a közönség nagy örömére.

Rick Astleyt azonban nem olyan fából faragták, hogy ne csillogtasson meg valamit a koncertjein a minőségi muzsikálásból is, ami voltaképpen őt is a soul-hangzásokhoz köti. A Cry for Help című nóta közben például olyan duettet énekel a legkiválóbb háttérvokalistával, Dawn Josephfel, amire még sokáig emlékezni fogunk. A brit Dawn Joseph önmagában is különleges tehetség, olyan soul-, R&B- és funk-énekesnő, dalszerző és basszusgitáros, akit már megismerhettünk a The Brand New Heaviesből vagy az MF Robotsból, amelynek alapító tagja is volt.  

Rick Astley koncertje után a tömeg egy része még a helyszínen maradt egy kis táncra, amelyhez a Groove Generation szolgáltatott zenét, de az est megkoronázásaként bele lehetett hallgatni a Loop Doctors kiváló hiphopjába vagy Antonia Vai koncerjébe is. Az indítás tehát remekül sikerült, és a folytatás legalább ennyire szórakoztatónak tűnik. Erre pedig garancia lehet az, hogy ismét világsztárok lépnek fel majd a Paloznaki JazzPikniken: itt koncertezik például Ella Eyre, az Earth, Wind & Fire Experience, a Deladap, Matt Bianco, Gregory Porter és az Electro Deluxe is.