Már a hazai mozikban a Végtelen történet című regényével világhírű vált német író, Michael Ende Momo című kötetének filmes adaptációja. Az alkotást Christian Ditter rendezte, és a produkcióhoz sikerült megnyernie az Emmy-díjas színészt, Martin Freemant. A rendező kezei alatt a filozofikus, merengő meseregényből a digitális kort ostorozó, kőkemény kapitalizmuskritikát kínáló ifjúsági kalandfilm született. A német direktor szerintem érdekesen aktualizálta a kortalan történetet az ellopott időről.  De ez lehet, hogy a regény világához végtelenül hű közönségnek nem fog annyira tetszeni.

Lopják az időt

Michael Ende történetét szinte mindenki ismeri. A könyv főszereplője az amfiteátrumban élő Momo, a göndör, vörös hajú árva kislány, aki leleményességével és talpraesettségével könnyedén belopta magát a környékbeliek szívébe. Mindig, mindenkihez van egy jó szava, és önzetlenül, eredményesen segít másoknak a problémáik megoldásában.  Ő a két lábon járó empátia.

A mediterrán városkában hamarosan szürke ruhás idegen jelennek meg, akik arról győzködik az embereket, hogy „időt takarítsanak meg”. A jóhiszemű lakók elveszítik minden örömüket és emberi kapcsolatukat, és többek között már Momóra  sem marad idejük. A kislány rájön, hogy

ezért Hora mester (Martin Freeman), az idő őrzője és egy különleges teknős, Kassziopeia segítségével szembeszáll a gonosz, semmiből érkező tolvajokkal.

Vissza a jövőbe

Christian Ditter szinte teljes mértékben aktualizálta Michael Ende kortalan történetét, a világban zajló folyamatokat ismerve és látva pedig joggal tett így. Tudjuk jól, hogy a digitális világ térhódítása milyen hatással van az emberei kapcsolatokra. Az elmagányosodás és az okoseszköz-függés mára népbetegség lett, drasztikusan növelve a depressziótól, szorongástól szenvedők számát. 

És azt is mindenki a saját bőrén tapasztalja, hogy a kapitalizmus (teljesítmény)kényszereinek köszönhetően, illetve a felgyorsult világ hatására mennyire megváltozott a társadalom, benne az egyén időérzékelése. Az önkizsákmányoló társadalmi berendezkedés még az önfeledt szórakozás, kapcsolódás és pihenés óráit is képes egyszerű bérmunkává silányítani. A globalizáció, az információ korlátlan áramlása teljes mértékben áthatja, és gyökeresen megváltoztatja az életmódunkat, de sehol sem látjuk napjaink Momóját, aki képes lenne gátat szabni a fent idézett káros folyamatoknak. 

Gino, az influenszer

A kritikusok többségével ellentétben úgy látom, hogy az aktualizálás inkább jót tett a filmnek, mintsem ártott. Gondoljunk csak arra a frappáns megoldásra, miszerint a filmben Gino egy sikertől megrészegült globális influenszer. A vizuális megoldások is inkább erősítik a sztorit, mintsem gyengítik. Ahogy lopják az időt, úgy válik minden maivá, művivé, felhőkarcoló-esztétikává. Az alkotás egyenesen nézeti magát.

Csak zárójelben jegyzem meg, ha lehetne, akkor természetesen elsősorban a könyvet, majd ezt a friss adaptációt is kötelezővé tenném az általános iskolásoknak, hiszen fontos értékeket hangsúlyoz.

Olyan értékek, amelyek mindig is veszélyben voltak, de ma különösen. A történet ugyan a gyermekeknek szól, de a felnőttek számára is rendkívül tanulságos lehet. 

A film felépítésére nem lehet különösebb panasz, még a sokkal durvább akciófilmekhez szokott felnőtt néző sem unja el magát, ha ad egy esélyt az alkotógárdának. Ráadásul a sci-fis köntös ellenére is maradt némi báj a produkcióban. 

A színészek alakítása sokszor hagy némi kívánni valót maga után. Ebből a szempontból inkább B-kategóriás produkció született, szerencsére épp a címszerepet alakító Alexa Goodall emelkedik ki a mezőnyből. Az viszont látszik, hogy a világhírű Martin Freeman nem sok energiát tett a szerepbe, olyan, mintha Zsákos Bilbót látnánk a vásznon. 

A legfontosabb kérdés Ditter filmjével kapcsolatban, hogy nem esik-e épp abba a hibába, amit ostoroz. Igaz, a figyelemgazdaság korában talán elkerülhetetlenné vált, hogy akciódússá, befogadhatóvá tegye Ende klasszikusát. Mindenesetre sok Momóra van még szükségünk. Nem hibátlan adaptáció, de jó, hogy elkészült. 

7/10