Lesoványodott jegesmedvék vagyunk, és úszó, olvadó jégtáblákon kia­bálunk egymásnak arról, hogy olvad a jég” – mondta Tóth Krisztina jó egy éve Indexnek adott interjúban az írókról. Keserű és talán pontos kép is, mondhatnánk számvetésnek így a 21. század negyedéhez érve, hiszen vélhetően kevesen vitatnák az állítását, miszerint „szeretnénk azt hinni, hogy az irodalomnak még van valami befolyásoló ereje. De nincs! A világ megváltozott.” Ámde…

Azt, hogy mégsem ennyire egyszerű a képlet, illetve, hogy a meglehetősen sivár tér alatt nem egykedvű beletörődés és halott nyugalom van, jelezték az elmúlt években az irodalom körül rendszeresen kialakuló purparlék. Az állam által életre hívott Janus Pannonius-díj, a Térey-ösztöndíj, a Magyar Művészeti Akadémia, a KMTG és a Petőfi Kulturális Ügynökség léte, helye, tevékenysége, egy Tokaji Írótáborban rendezett kerekasztal-beszélgetésen elhangzott vagy egy Zalán Tibor-interjúban megjelent néhány keresetlenül egyenes, a magyar irodalom jelenkori és 80-as évekbeli állapotait összevető mondat, hogy csak néhányat említsek ezek közül. Akárha egy vulkán kráterének megdermedt felszínét repesztették volna meg újra és újra, s a résen át gőz tört elő, láthatóvá vált a lent forrongó, izgága láva és érzékelhető a munkáló feszültség. Legutóbb Krasznahorkai László Nobel-díja és az írónak az alkalom körül megjelent interjúi keltettek indulatos hullámokat, majd az, hogy a megosztottságra hivatkozva visszautasította a kvázi felajánlott Nemzet Művésze elismerést.

Ellentmondásnak tűnhet, hogy a megcsappant társadalmi presztízsű, a figyelemipar perifériájára szorult irodalom körül időről időre indulatok gerjednek, hiszen aminek csekély a súlya és a befolyásoló ereje, az, ugye, aligha éri meg a vesződséget. Ám ez az ellentmondás csak látszólagos. Nemcsak az irodalomnak a történelmünkben játszott szerepe miatt, nemcsak azért, mert még emlékszünk a rendszerváltoztatás előtti helyzetére, ahonnan oda küzdöttük le magunkat, ahol vagyunk, hanem mert nyelvünkből adódóan nem tud megszűnni a fontossága, illetve ha mégis, az egyet jelentene a nyelvvesztéssel, s mert ez ad a pillanatnyinál mélyebb tudást a létezésről a körénk feszülő buborékvilágban, és mert lehet bármilyen állapotban, viszonyai is lehetnek ziláltak, kaotikusak, helyenként felháborítóak, mégis csak ez – Alexa Károly szavait kölcsön véve – az őrzője nemzeti kódjainknak, saját magunk megfogalmazásának, elbeszélésének természetes eszköze, amely megemeli a magyar életet és súlyt ad neki. Ha ebből a szempontból gondoljuk végig a helyzetünket, könnyen arra a következtetésre juthatunk, hogy gondjaink gyökerei mélyen az irodalomba nyúlnak.

A mögöttünk maradt három és fél évtized a politika primátusát hozta el, mondhatni felfeszítette az irodalmat a politika keresztjére. A válaszreakció­ként születő közélettől való távolságtartás keserű, esetleg hűvös gesztusai, vagy ellenkezőleg, a nyílt akcionalista megnyilvánulások közepette sokszor tűnt úgy, sajátságos mérgező elegy alakult ki, amely példa nélküli módon sorvasztja a közegünket. Pedig dehogy. Ha utána olvasunk, kiderül, ezzel a helyzettel elődeinknek is meggyűlt a baja. A Pesti Napló 1850. március 9-én megjelent első számában a Műtár című rovatot elindító írásban ezt olvashatjuk:

„Minél inkább erősbödött a politizálás túluralma az életben, annál inkább kellett háttérbe vonulnia irodalmunknak. Voltak egykor tudományos folyóirataink, mellyek évtizedek folytán fenálltak, ezeknek el kellett némulniok; önálló tudományos munkák, kivevén némelly törvényes, politikai s iskolai könyveket, a legújabb időben egyre ritkábban jelentek meg; a szépirodalomban önálló munkák szinte csak akkor birtak beccsel, ha a müvészetitől eltérve, politikai irányuk volt; különben maga ez összes szépirodalom végre kénytelen lett, magát egészen a politika karjaiba vetni s annak rabszolgájául alázódni.

Igy állott népirodalmunk különösen a forradalom előtti legközelebbi időben; ennek bebizonyítására elég az 1848. előtti két utolsó évre visszatekintenünk.

Illy állapotnak nem lehetett üdvös eredménye, sem a politikára, melly önmagát gyöngítette, midőn ápoló testvérét szövetséges társból önkényének rabszolgájává alacsonyitotta, sem a szépirodalomra, melly ha önállóságát elveszité, fejlődési haladtában végkép megakadályozva volt… Egy vala ez állapotban, mi hívatlan főknek rendkívül kedvezett: a politizálási handabandázás közt sok üresség feltolakodott a szépirodalom mezejére. A politikai széllel-bélleltség, helyét pótlá mind a tehetségnek, mind az alapos készültségnek.”

A probléma kortalannak tetszik hát. Talán következik a két terület természetéből, azoknak is az átgondolás nélküli, mondhatni ösztönös mozgásából, hogy míg az egyik a lehető legteljesebb uralomra tör, a másik odahagyja a létezés teljességét, egyik része legitimálni igyekszik, a másik a megbuktatását tekinti szent küldetésének, hogy aztán megváltozott szereposztásban folytatódjon végeérhetetlenül. A kettő közötti nemhogy harmonikus, egyáltalán a viselhető és produktív működéshez érzékenység, méltányosság és tisztelet szükségeltetne. Nos, ezek a magyar élet legfájóbb hiánycikkei évtizedek óta.

Most, amikor megváltozott a politikai konstelláció, amellett, hogy különféle kulturális támogatások, jogos vagy arcpirító kifizetések, sandának tűnő, az is lehet, hogy sanda vagy csak végig nem gondolt és sikertelen kísérletek tartják izgalomban a buborékok vérre szomjazó népét, készülnek koncepciók az irodalom átalakítására, zajlik vita a jövőjéről. Olvasom a Litera.hu-n megjelenő ilyen-olyan írásokat, van, amelyikkel egyetértek, van, amelyik elborzaszt, közben azt gondolom, az irodalomról szóló széles vita lehetne az utolsó évtizedek egyik legfontosabb polémiája, amennyiben képesek lennénk kilépni a komfortzónánkból, és valóban a mélyére menve végig gondolni, mi történt ezen a téren az elmúlt csaknem negyven évben. Mi mit okozott, miből mi következett?

Mire gondolok? Például arra, hogy oly sokszor kárhoztatjuk (az esetek túlnyomó részében teljes joggal) kulturális állapotainkért a politikát, de feltettük-e már a kérdést, vajon a kultúra, irodalom milyen felelősséget visel azért, hogy ilyen lett a magyar politika? Ki tudunk-e lépni abból az utópizmusból, hogy a rendszerváltoztatás környékén kialakult viszonyok valamiféle szerves fejlődés eredményeképpen jöttek létre, magyarán tehetség, rátermettség etc. miatt minden csak úgy lehetett, ahogyan lett, s így minden kiépült hegemóniát érintő bármikori bármilyen változtatási szándék csak és kizárólag rombolásként, tönkretételként, erőszakként értelmezhető? El tudjuk-e fogadni, hogy senki sem lehet egyedül az igazság birtokában, s attól, hogy valamiről nem veszünk tudomást, az még létezik, s ideje jöttén vissza fog köszönni?

Visszatérve a Krasznahorkai által érvként felhozott megosztottságra, a magyar irodalomban – legalábbis amikorra én visszaemlékszem – mindig is volt megosztottság, ami azt hiszem, természetes. Más élet, más látásmód, másféle eszközrendszer. De hát normálisan ebből áll össze egy nemzeti irodalom. Sok szempont, sok praxis. S még a rivalizálás is természetesnek mondható. Aztán a 80-as évek végén, amikor megélesedett és kíméletlenné keményedett a kultúrharc, már látni lehetett, nem lesznek, nem lehetnek győztesei. Miközben a szereplők önfeledten és mámorosan tusakodtak, szépen csöndben enyészett el az addigi társadalmi presztízs, csökkent a figyelem, ami érthető, hiszen közben a magyar társadalom úgy ment át egy történelmi kataklizmán, hogy annak alig maradt irodalmi lenyomata.

És így érkeztünk a mai helyzethez, amit talán úgy lehetne leírni, hogy ha egy folyóhoz hasonlítanánk az irodalmat, vagy tágabban a kultúrát, ahelyett, hogy meggondolva ott és azt építenénk, ahol és ami mindenki számára hasznosítaná az erejét, különböző nagyságú hódcsaládok tákolnak a partján várakat és küzdenek folytonosan, harapdálják egymást az uszadékfáért.

Térey János azt írta az utolsó e-mailjében: „Még az osztrákoknál elolvastam a könyvedet. Tetszett. Különösen a szürreális. Kár, hogy újabb kilátástalanságba torkollottunk.” Talán ideje jött a komoly vitának, hogy valahogyan kiutat találjunk belőle.