BelföldSzerző: index 2026. 08. 06. 6 percnyi olvasás
Megnéztük, mi lesz a magyar tengerrel, és hogyan tudnánk az országban tartani a rajtunk átmenő folyóvizeket.
A 2026-os esztendő rendkívüli nyári hőhullámai és az évtizedek óta nem látott mértékű aszály ismét a hazai belpolitika és a stratégiai ágazati tervezés középpontjába emelték a vízgazdálkodás kérdését. Míg a mezőgazdaság a kiégett szántóföldek miatt szenved kárt, a Dunán az alacsony vízszint és a felmelegedett víz a paksi atomerőmű hűtési rendszereit állítja kihívás elé, a Balaton rekordalacsony vízállása pedig a turisztikai és ökológiai jövővel kapcsolatos aggodalmakat fűti.
Egy nemrégiben publikált, átfogó kutatás és a hazai vízügyi szakemberek értékelése rávilágít: a Kárpát-medence vízgazdálkodási stratégiáját gyökeresen át kell értékelni, ha el akarjuk kerülni a tartós kiszáradást. Beszélgetőtársam pedig Magyari Enikő egyetemi tanár, a Földrajz- és Földtani Intézet igazgatója, illetve Korponai János hidrobiológus, az NKE Bajai Víztudományi Karának docense volt.
A Balaton keletkezésének és vízszintingadozásának története nem csupán földtani érdekesség, hanem alapvető támpont a jelenlegi klímaválság megértéséhez. Magyari Enikő professzor vezetésével a kutatók még a 2017-es nagy hidegek idején befagyott tó jegén át fúrtak le a szemesi medencében, ahonnan egy 4,5 méteres üledékmagot emeltek ki. Ennek laboratóriumi és izotópos elemzése lehetővé tette a tó elmúlt 16 ezer évének pontos rekonstrukcióját.
A vizsgálatokból pedig kiderült, hogy a Balaton egy tektonikus süllyedékben alakult ki, ahol korábban az Alpok felől a Duna irányába tartó ősfolyó kanyargott. A jégkorszakot követő felmelegedés során a tavaszi olvadékvizek fokozatosan feltöltötték a medencét, létrehozva a mésziszapban gazdag, sekély tavi környezetet.
A kutatás két kiemelkedően alacsony vízszintű korszakot azonosított:
Bár a tó a szemesi fúrási ponton teljesen nem száradt ki, a mészkristályok magas magnéziumaránya rendkívül sekély, meleg vízi környezetet igazolt. A professzor asszony ugyanakkor óva int attól a túlzott optimizmustól, hogy a jelenlegi rekordalacsony vízszint automatikusan és gyorsan rendeződik majd. Nyolcezer éve a természetes csillagászati ciklusok miatt a nyári napbesugárzás volt magasabb, miközben a telek hidegebbek voltak.
Ma viszont az emberi tevékenység okozta üvegházhatás melegíti a légkört, ami a teleket is enyhévé teszi, és összehasonlíthatatlanul gyorsabb változásokat idéz elő. A tudományos prognózisok szerint az évszázad végéig a Balatonban nem valószínű a vízszint tartós visszalendülése a korábbi magas értékekre; inkább a gyakori aszályos, alacsony vízállású időszakok tartós jelenlétére kell berendezkedni.
Kiderült az is, hogy a tó felületének nagysága ebben az időszakban csaknem a kétszerese volt a mostaninak. Két nagy szigetéről biztosan tudunk, az egyik Tihany volt, a másik pedig Szigliget. Nyílt víz és a nádasok borították a teljes Nagyberek térségét, a Kis-Balatont, valamint a Fonyód és Siófok mögötti halastavak területét is.
A mostani aszályhelyzetben ismét fellángolt a vita arról, hogy miként lehetne a Magyarországon évente átfolyó – 2-3 balatonnyi terjedelmű – víztömeget az ország határain belül tartani. A vízügyi szakpolitika évtizedeken át a védekezésre, az árvizek és belvizek gyors elvezetésére koncentrált, hogy mezőgazdasági termőterületeket és településeket óvjon meg. Ez a megközelítés a megváltozott az egyre romló klímaviszonyok között, ami súlyos vízhiányhoz vezetett.
A politikai és gazdasági közbeszédben rendszeresen felmerül a Duna duzzasztása, vízlépcsők vagy fenékküszöbök építése – például a Paks alatti Fajsznál –, hogy biztosítható legyen az atomerőmű hűtővize és a hajózhatóság. Korponai János és Magyari Enikő ugyanakkor rámutatnak a mérnöki és ökológiai korlátokra. Ilyen például, hogy ha egy folyón gátat vagy duzzasztót építenek, a hordalék annak lábánál lerakódik. A hordalékától megfosztott, energiával teli víz a gát után elkezdi mélyíteni a medret, ami elszívja a környező területekről a talajvizet.
A fenékküszöbök mögött felgyülemlő ipari és lebegő szennyeződés bejuthat a parti szűrésű kutakba, ami közvetlenül veszélyeztetheti például a lakossági ivóvízbázist. Azzal is tisztában kell lennünk, hogy r endkívüli aszály idején a Duna érkező vízhozama önmagában sem elegendő ahhoz, hogy a tározókat feltöltve tartsa. A folyami tározás pedig nem működik „fürdőkádként”, vagyis a folyó csapját nem lehet elzárni, mert a nemzetközi egyezmények alapján a minimális vízátfolyást garantálni kell a szomszéd országba.
A szakértők szerint eljött az idő, hogy a modern vízgazdálkodás már ne a csatornázási és gátépítési megoldásokat keresse, hanem a természetalapú megoldásokra támaszkodjon. A szakemberek szerint a tartós megoldás a víz tájba történő kivezetése és a talajvízszint rendszerszintű megemelése.
Ezt pedig úgy lehet elérni, ha az őszi-téli csapadékvizek kivezetjük a Tisza és Duna menti egykori ártéri holtmedrekbe, ahol ezeket a vizeket a felszín alatti vízáramlási rendszerek feltöltésére használnánk, ami 2-3 méterrel megemelhetné a talajvízszintet. Át kell alakítani az uniós területalapú támogatási rendszert, méghozzá vízvisszatartást ösztönző modellre, amivel a gazdákat érdekeltté tennék a vízkibocsátó szántók ártéri és mozaikos művelésére.
A mélyebben fekvő, egykori ártéri települések védelmét a szakértők szerint nem a víz távol tartásával, hanem a települések köré épített körgátakkal kell megoldani, ami nagyságrendekkel olcsóbb és fenntarthatóbb, mint az egész Alföld kiszárítása.
A biológiai víztározás hatékonyságát jól mutatja, hogy egy vegetációval borított terület növényei több vizet képesek magukban tartani és lassan elpárologtatni, mint amennyi a csatornák medrében elfér. A növényzet szivacsként működik: csökkenti a mikroklíma hőmérsékletét, javítja a talaj vízmegtartó képességét, és hozzájárul a Kárpát-medencei belső csapadékkörök fenntartásához.
A műsorban még szó volt arról is, hogy
Napi