Paks, vízhiány, áramszünet – a környezetünk változásával kapcsolatos szorongás már nem elvont, jövővel kapcsolatos aggodalom, hanem kézzelfogható fenyegetés Magyarországon is, ami sokaknak máris akut szorongást okoz.

A hírek és közösségimédia-posztok tele vannak a „veszély”, „baj”, „pokoli”, „bejósolhatatlan”, „kiszámíthatatlan” szavakkal, ami tovább terheli idegrendszerünket. Aki ezekben a napokban/hetekben feszültebbnek, kimerültebbnek érzi magát, vagy jobban szorong, az érthető, adaptív reakciót él át rendkívüli helyzetre.

Így reagál a test a fenyegetésre

Az egyik legerősebb szorongáskeltő tényező nem is konkrétan Paks vagy a szárazság, hanem az, hogy úgy érezzük, semmilyen ráhatásunk nincs a folyamatokra. Arra, hogy leáll-e egy erőmű, mikor lesz áramkimaradás, vagy csökken-e a vízellátás, nincs ráhatásunk. A pszichológiában ezt a tanult tehetetlenségnek (learned helplessness) nevezett jelenség rokonaként is értelmezhetjük:

A víz és az áram ráadásul nem komfortcikk, hanem a legalapvetőbb biztonsági szükséglet: ha ezek kerülnek veszélybe, azt az idegrendszerünkben egzisztenciális fenyegetettségként értelmezheti, ami pedig hipervigilanciához (folyamatos készenléti állapothoz) és gyors kimerüléshez vezethet.

A kánikula önmagában is megterheli a szervezetet (megemeli a pulzust és a kortizolszintet), ha pedig pánikolni kezdünk, akkor testünk hasonló biológiai vészjelzéseket adhat. A vészhelyzeti módban az idegrendszerünk harcolj vagy menekülj üzemmódba kapcsolhat: mellkasi szorítást, szapora szívverést, légszomjat élhetünk át, rosszul alszunk vagy felébredünk a kora hajnali kortizolszint-emelkedés miatt.

Szorongás mint túlélési eszköz

Bár a szorongás kellemetlen érzés, valójában nem rendszerhiba, hanem a legősibb túlélési eszközünk, amelynek eredeti célja az volt, hogy életben tartson.

Evolúciósan azoknak az elődeinknek volt nagyobb esélyük túlélni, akik időben észlelték a veszélyt, és felkészültek rá például meneküléssel, harccal vagy óvatossággal.

Emellett szociális funkciója is van: az aggódás gyakran arra készteti az embert, hogy másokhoz forduljon, segítséget kérjen, vagy figyelmeztesse a közösséget – ez csoportszinten is adaptív, hiszen a korai veszélyjelzés az egész közösség túlélési esélyeit növeli.

Nyilván van az a pont, amikor maladaptívvá válik: amikor nem cselekvéshez vezet, csak rágódáshoz, katasztrofizáláshoz, ellenségeskedéshez vagy bűnbakkereséshez.

Nem betegség, reális válasz

A klímaszorongást a szakirodalom praktikus szorongásnak nevezi, és nem sorolják a mentális betegségek alá: ez ugyanis nem tárgy nélküli szorongás, hanem nagyon is létező veszélyre, sőt egy megvalósuló eseményre hívja fel a figyelmet.

Panu Pikhala (2020), a téma egyik legismertebb finn kutatója írja, hogy

A klímaszorongás nem egynemű érzelem, hanem sokféle emóció kapcsolódik hozzá; Pikhala megkülönbözteti például a felháborodáshoz kötődő érzelmeket (felháborodás, becsapottságérzet), a haraghoz kapcsolódókat (harag, düh, frusztráció, irritáltságérzet), vagy az ellenségességhez kapcsolódó emóciókat (megvetés, szkepticizmus, kétség, unalomérzet).

De legalább ennyire fontosak a pozitív érzelmek: a hazai közösségi médiában is jól látható, hogy az ellenségeskedés mellett egyre erősebb az érdeklődés, a motiváció, a tenni akarás, az izgalom, az optimizmus, a segítőkészség vagy a valahová tartozás.

A kormányzati kommunikáció is ezt az aktív, fogjunk össze vonalat erősíti. Kapitány István gazdasági és energetikai miniszter például azzal kezdte vasárnap esti posztját, hogy „A magyar emberek nem széthúznak. A magyarok összefognak. Ezt látom most minden este, és elképesztő érzés”.

Ezért merít ki a doomscrolling

A folyamatosan frissülő hírfolyamok, a közösségi média pörgetése pszichológiailag különösen megterhelőek és számos alapvető pszichológiai mechanizmust akvitálnak, amelyek együttesen jól magyarázzák, miért érezzük magunkat gyakran kimerültebbnek és szorongóbbnak, mint amennyit a valóság indokolna.

• Negativitási torzítás: Az agyunk evolúciósan sokkal érzékenyebb a negatív, fenyegető ingerekre, mint a semlegesre vagy pozitívra – ez túlélési szempontból érthető volt. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy egy negatív hír sokkal mélyebb nyomot hagy bennünk, és sokkal tovább foglalkoztat, mint tíz semleges vagy pozitív hír együttvéve.
• Algoritmikus felerősítés: Az algoritmusok nem véletlenszerűen, hanem az elkötelezettség (engagement) alapján rangsorolnak; az érzelmileg intenzív, különösen a felháborodást vagy félelmet keltő tartalom generálja a legtöbb interakciót. Ezért hírfolyamunk nem a valóság reprezentatív mintája, hanem szisztematikusan az érzelmileg megterhelőbb tartalom felé torzít.
• Megerősítési torzítás és visszhangkamra: Hajlamosak vagyunk azt a tartalmat keresni és megosztani, amely megerősíti a már meglévő félelmeinket vagy véleményünket. A közösségi média ezt tovább fokozza, mert a hasonló gondolkodású emberek tartalma jut el hozzánk; ez a visszhangkamra jelenség, amiben a szorongás önmagát erősítő körré válhat.
• Elérhetőségi heurisztika: Minél gyakrabban találkozunk egy adott típusú hírrel, annál valószínűbbnek és fenyegetőbbnek érzékeljük azt – függetlenül a tényleges statisztikai valószínűségtől. Ha naponta százszor látjuk ugyanazt a témát, az agyunk azt gyakori és közvetlen veszélyként kódolja, még ha minket nem is érint.
• Társas összehasonlítás: Ha azt látjuk, hogy mindenki más is pánikol vagy dramatizál, az a saját reakciónkat is normalizálja – még akkor is, ha az egyéni helyzetünk nem indokolná ugyanazt a szintű aggodalmat.

Így vedd vissza a kontrollt

• Korlátozott, tudatos tájékozódás. Érdemes napi egy-két alkalomra korlátozni a hírfogyasztást, megbízható forrásokból. A tájékozottság fontos, de a végtelenített scrollozás nem a biztonságérzetet növeli, hanem a szorongást.
• Konstruktív hírek. Tudatosan keressünk rá a megoldás-orientált hírekre is (pl. sikeres magán vagy helyi kezdeményezések). Az agyunk enélkül csak a fenyegetést látja és kimerül.
• Saját mozgástér megtalálása: mit tudok ÉN tenni, a saját szintemen? Ez lehet vízspórolás, energiatudatosság, helyi kezdeményezéshez csatlakozás, mások segítése. A kutatások szerint a konkrét, kézzelfogható cselekvés – még ha objektíve kicsi hatású is – mérhetően csökkenti a szorongást, mert visszaadja a kontroll érzését.

• Szolidaritás: segíts a szomszédnak, kopogj be az utcában lakó nénihez. A segítő (proszociális) viselkedés pszichológiai és idegtudományi hatásait számos átfogó kutatás igazolja. Amikor másoknak segítünk agyunk olyan biokémiai folyamatokat indít el (például aktiválja az agy jutalmazási központját, az ún. mezolimbikus rendszert), amelyek csökkentik a stresszt, javítják a hangulatot és növelik a mentális ellenállóképességet.