Nem csak a kompakt, hanem a kiskategóriás autókból is kínált számos gyártó kihegyezett változatokat, a nyolcvanas évek hőseitől kedve (Peugeot 205 GTI, Volkswagen Polo G40 stb.) egészen az utolsó mohikánokig (Hyundai i20N, Renault Clio RS), de mára az emissziós normák miatt befellegzett a könnyű és erős benzines méregzsákoknak. Némileg más formában ugyan, de lehet reneszánsza a műfajnak: elektromos hajtás veszi át a stafétát. Ennek egyik izgalmas példája az októberben debütáló, látványos Opel Corsa GSE, mely 281 lóerejével alig 5,5 másodperc alatt gyorsul 100 km/h-ra, és Torsen-diffis fronthajtással kapaszkodik az aszfaltba. 

Érkezése apropóján az Opel rüsselsheimi gyárában visszaemlékeztek a kezdetekre, vagyis bemutatják a benzines elődök történetét. Ezek sorát a „kocka-Corsa”, vagyis az A-generáció nyitja 1988-ból (lásd a lenti képen), melynek tervezésénél a motorkerékpárok dinamikáját akarták megcélozni, amihez nem tűnik ugyan soknak az 1,6-os OHC motorból kicsiholt 98 lóerő, de ne feledjük, hogy annak mindössze 820 kilós tömeget kellett mozgatnia. Természetesen a futóművet és a fékeket is a nagyobb tempóhoz igazították, ami az alufelnis, sportkormányos, kagylóüléses, a hűtőrácsán hetyke GSi feliratos járgányt hamar a – főleg fiatal – vezetők kedvencévé tette. 

Utódja, a gömbölyű Corsa B mindezekre rátett még egy lapáttal, még ha a karosszéria színére fényezett lökhárítók és a három-három küllős felnik sokak számára nem tették kellően maszkulinná – de azért feltűnő megjelenésben nem volt hiány. Az orrában pedig megjelent az új 1,6-os, 16 szelepes motor (106-109 lóerő), amivel a kis gombóc óra szerint meg tudta futni a mágikus 200 km/h-s sebességet, miközben a vezetését a széria ABS és szervókormány mellett feszesebb rugószett, illetve négy gáztöltésű lengéscsillapító tette könnyebbé, biztonságosabbá. 

2001-ben lépett színre a C-széria, jelentősen finomított vonalvezetéssel és az elődök Achilles-sarkát kijavítva hatásosabb korrózió elleni védelemmel. Sajnos itt a GSi jelölés felszereltségi szintént gyakran nem csúcsmotoros verziókat is jelölt, és az optikai tuning sem volt a valami látványos (kivéve a külső tükröket). Azért nagyobb teljesítményhez is hozzájuthattak a vevők: a 1,8-as motort választva 125 tagú volt a ménes. Ha vezetési élmény terén nem is ez volt az Opel méregzsákok csúcsa, felszereltsége és takarékossága miatt is sokan kedvelték. 

Egészen addig legalábbis, amíg be nem mutatkozott a Fiat Grande Puntóval azonos (nem éppen pehelysúlyú) Corsa D két sportváltozata, mégpedig 1,6-os turbómotorral. Ebből is létezett – akár ötajtósként – GSi modell, méghozzá 150 lóerővel, de a csúcsot már egy másik betűkombináció, az OPC jelölte. Utóbbi 192 lóerőt állított csatasorba, és feltűnő bodykittel kürtölte világgá, hogy nevesebb sportmodelleket is levadászhat. Aztán az opelesek rátettek egy lapáttal, és kihozták a 211 lóerős, álló helyzetből 100 km/h-ra 6,8 másodperc alatt sprintelő Nürburgring Edition-t.  

Bár megjelenését tekintve friss volt a Corsa ötödik, vagyis E-generációja, a lemezek alatt elődje műszaki megoldásait vitte tovább, és ez a gonoszul mosolygó OPC kivitelre is igaz volt. Ebből már nem volt Nürburgring, mégis, a 207 lóerős, Recaro sportüléses, 230 km/h-s végsebességű, diszkrétebben harcias megjelenésű és frekvenciafüggő csillapítású gátlókkal felvértezett kisautó sok örömet szerzett tulajdonosainak. Már nyolc év telt el a gyártás leállítása óta – de az Opelnél azt ígérik, hogy az elektromos (345 Nm nyomatékú!) Corsa F GSe kárpótolni fogja a rajongókat.