A Duna rekordalacsony vízállása miatt az MVM Paksi Atomerőmű Zrt. augusztus elején bejelentette mind a négy blokk leállítását, ami az erőmű történetében példátlan lépés. György László szerint azonban érdemes pontosan látni, mi is a probléma természete.

Az erőmű közlésére hivatkozva a docens arra hívta fel a figyelmet, hogy a Dunában még a mostani extrém kisvíznél is elegendő víz van a blokkok hűtéséhez.

Erre a közgazdász szerint nem egy, hanem legalább három ideiglenes műszaki megoldás létezik.

1. Ideiglenes sarkantyú vagy terelőmű,
2. szádfalas elzárás és nagy teljesítményű szivattyúzás,
3. úszó szivattyútelep vagy pontonos átemelés.

Kőszórás a mederbe: az öt-tíz napos változat

Az első lehetőség egy ideiglenes sarkantyú vagy terelőmű. A sarkantyú a partból a mederbe benyúló, kőszórásos, szádfalas vagy moduláris elemekből álló építmény, amely leszűkíti a kisvízi medret.

A docens leírása szerint ez a sodrást a hidegvíz-csatorna – vagyis az a mesterséges meder, amelyen a Duna vize gravitációsan érkezik az erőműhöz – irányába terelné, és megfelelő elhelyezés esetén helyi visszaduzzasztást is létrehozhatna.

A megvalósítási időt 5–10 napra, a költséget 0,5–2 milliárd forintra becsüli, feltéve, hogy a mederadatok, az úszóművek, a daruk és a kőanyag azonnal rendelkezésre állnak.

Előnyeként azt emelte ki, hogy gyors, egyszerű, és működéséhez nem kell folyamatosan energiát fogyasztani. Korlátja viszont, hogy csak hidrodinamikai modellezés – a víz áramlásának számítógépes szimulációja – mutathatná meg, elegendő vízszintemelkedést adna-e a teljes termeléshez. Erről mesterséges intelligenciával generált képet is megosztott illusztrálásként.

Amit 1983-ban mínusz tizenöt fokban megcsináltak

A második változat a szádfalas elzárás és a nagy teljesítményű szivattyúzás kombinációja. A szádfal egymásba kapcsolódó, hosszú acéllemezekből álló ideiglenes fal, amelyet vibrálással vagy veréssel süllyesztenek a mederbe.

A mögötte kialakuló ideiglenes víztérbe nagy teljesítményű szivattyúk emelnék át a Duna vizét. A docens hangsúlyozta: a szádfal önmagában nem hoz vizet, csak a szivattyús rendszerrel együtt működik.

Pontosan ezt a logikát alkalmazták Pakson 1983 novemberében. A bejegyzés részletezi az akkori időrendet: november 13-án született meg a döntés, 25-én lezárták a hidegvíz-csatornát és működött a rendszer, 27-re stabilizálódott az üzem, 28-án pedig átadták a provizóriumot, vagyis az ideiglenes műtárgyat.

A működő rendszer így tizenkét nap, a teljesen stabil üzem nagyjából két hét alatt készült el – mínusz 5 és mínusz 15 Celsius-fok közötti hidegben.

1983 legfontosabb tanulsága nem az, hogy pontosan ugyanazt kell újra megépíteni

– írta György László, aki szerint az igazi üzenet az, hogy egy bonyolult, országos mozgósítást igénylő ideiglenes hűtővízrendszert már negyvenhárom évvel ezelőtt is szűken két hét alatt működőképessé tettek.

A mai megvalósítási időt rendkívüli munkarendben 10–14 napra, a költséget a négy blokk teljes vízigényére méretezve 5–10 milliárd forintra teszi. Összehasonlításul: az 1983-as beavatkozás 25 millió forintba került, ami a KSH fogyasztóiár-indexe alapján 2025-ös árszinten körülbelül 1,2 milliárd forintnak felel meg – akkor viszont egyetlen blokk mintegy 20 köbméter/másodperces igényét kellett kielégíteni. A négy mai blokk teljes üzemének körülbelül 100 köbméter/másodperces  igénye van.

Uszályra szerelt szivattyúk

A harmadik lehetőség az úszó szivattyútelep vagy a pontonos átemelés. Ebben az esetben nagy teljesítményű szivattyúkat telepítenének uszályokra vagy pontonokra – vízen úszó, lapos, stabil szerkezetekre –, a szívóoldalt a Duna mélyebb részére helyezve.

A vizet innen közvetlenül a hidegvíz-csatornába vagy a vízkivételi rendszerhez vezetnék. A docens becslése szerint részleges kapacitásra 3–7 nap alatt telepíthető, a teljes rendszer kiépítése inkább 7–14 nap.

A költséget részleges termelés esetén 1–4 milliárd forintra, teljes kapacitásnál akár 5–10 milliárd forintra teszi. Előnyeként a gyors telepíthetőséget és a változó vízszinthez való igazíthatóságot említi, korlátjaként pedig azt, hogy a teljes erőmű vízigénye önmagában rendkívül sok gépet és jelentős energiát követelne.

A docens szerint a kombináció a legéletszerűbb

György László szerint a leggyorsabb és legbiztonságosabb átmeneti rendszer valószínűleg nem egyetlen műtárgyból állna.

Ha ez sem lenne elég, a hidegvíz-csatornában szádfalas elzárással stabil vízszintű ideiglenes medence alakítható ki. Erre a kombinációra 7–14 napos átfutást és 2–6 milliárd forintos nagyságrendet becsül, hozzátéve, hogy a teljes szádfalas, négyblokkos rendszer ennél drágább lehet.

Érvelése szerint ma gyorsabb gépek, pontosabb mederfelmérés, hidrodinamikai modellek, nagyobb teljesítményű szivattyúk és moduláris vízépítési elemek állnak rendelkezésre, mint negyven éve. Ezért a három változatot szerinte azonnal, egymással párhuzamosan érdemes megtervezni és előkészíteni.

Amit ez nem old meg

A közgazdász maga is határt húzott. Jelezte, hogy elképzelhető: a Duna magas vízhőmérséklete miatt egyik megoldás sem biztosítaná a blokkok biztonságos üzemeltetését, és az is lehet, hogy ezeket a lehetőségeket a szakemberek már részletesen megvizsgálták.

A tartós megoldás a vízkivételi rendszer mélyebbre helyezése és a Duna vízszintjének hosszú távú stabilizálása. Addig azonban műszakilag van mozgástér arra, hogy extrém kisvíznél is biztosítsuk Paks termeléséhez szükséges hűtővizet

– írta. Az ideiglenes megoldásokról szóló mostani bejegyzés a gyors megoldásról szól: „Nem hónapokban, hanem napokban és hetekben kell gondolkodni.”

A docens szerint addig is van műszaki mozgástér arra, hogy extrém kisvíznél is biztosítsák a paksi termeléshez szükséges hűtővizet – és ha maradt olyan változat, amelyet érdemes újraszámolni, akkor néhány milliárd forintos ideiglenes beruházással akár százmilliárdos termeléskiesés is elkerülhető lehetne – véli.

(Borítókép: A Paksi Atomerőmű 2026. július 31-én. Fotó: Németh Kata / Index)