Mottó: „Házad udvarából ne ereszd ki az eső vagy hó levét, míg nem használtad, de ugyanígy határodból, vármegyédből, országodból haszontalanul ki ne bocsássad, mert ez ingyen a természet becses ajándéka.”

Beszédes József 1787–1852 („Széchenyi vízmérnöke”)

Amikor ezeket a sorokat írom, egy szállodahajóval járom a Passau és Bécs közötti Duna-szakaszt. „Beszorultunk” erre a durván 300 kilométeres szakaszra, ugyanis a Duna ezen kívül eső, mintegy további 2100 kilométer hajóútja a soha nem látott alacsony vízállás miatt mára a teherhajók és a nagyobb szállodahajók számára használhatatlanná vált. Igaz, a most általunk bejárt rövid szakaszon kilenc vízlépcső segíti a biztonságos lakossági, mezőgazdasági és ipari vízellátást, az energiatermelést, a turizmust és a vízi közlekedést.

A továbbiakban a mintegy 400 kilométer hosszú magyar Duna-szakasz és a Tisza aggasztó helyzetéről és a hazai folyószabályozás és vízgazdálkodás tovább, büntetlenül már nem halasztható fejlesztéséről írok.

Súlyos következmények mindenhol

Magyarországon az első hivatalos dunai vízmércét 1817-ben Budán állították fel, tehát a budapesti vízállás adatsora több mint kétszáz éves. A hazai vízmércék legtöbbjén mára a mindenkor mért legalacsonyabb szint alá süllyedtek a vízállásértékek. A következő napokban az apadás folytatódni fog.

Az aszály okozta károk felmérhetetlenek. A mezőgazdaságban, az energiaszektorban, az ivóvízellátásban, az élővilágban súlyos következményekkel kell szembenézni. A sor végén azért megemlítem a vízi áruszállítás és a szállodahajós turizmus ellehetetlenülését is. Hajóskapitányként, önkorlátozó módon, azért is helyeztem a sor végére a vízi közlekedés problémáját, hogy tisztán lássa mindenki: nem elsősorban a hajózásnak van szüksége a több vízre, hanem a társadalom számára sokkal fontosabb ágazatoknak.

Az amúgy is rossz öntözési feltételek tovább romlanak. Az állattenyésztésben takarmányhiány és ezért drágulás várható. Mindezek a gazdálkodók egy részének ellehetetlenüléséhez vezetnek.

Az energiaszektorban a folyók felmelegedése és az alacsony vízszint megnehezítik az erőművek hűtését. A Paksi Atomerőmű működését, amely megfelelő üzemi körülmények között az ország bruttó villamosenergia-termelésének közel a felét adja, az elegendő mennyiségű hűtővíz hiányában először korlátozni kellett, és a teljes leállítás is napirendre került.

Az élő környezetnek okozott károk között megemlítendő, hogy jelentős területű vizes élőhelyek száradnak ki. Halpusztulások várhatók az oxigénhiány és a magas vízhőmérséklet miatt. Az erdők legyengülnek, nő a kártevők száma és a betegségek veszélye, fokozódik az erdő- és bozóttüzek esélye.

Az ivóvízellátás hosszú távú problémája, hogy csökkennek a felszín alatti vízkészletek. Egyes településeken vízkorlátozásra vagy vízszállításra van és lesz szükség. Az öntözés és a lakossági vízfogyasztás között egyre nehezebb az egyensúlyt megtalálni, vízfelhasználási konfliktusok alakulhatnak ki.

Ülünk egy kádban, de nincs bedugva a dugó

A turizmus és a hajózás gondjait nem sorolom fel. A lényeg, hogy a gazdaságban visszaesés, áruhiány és szinte minden területen áremelkedések várhatók. Július 29-én az Élő Környezetért Felelős Minisztérium vezetője rendkívüli készültséget rendelt el, mert az ország háromnegyedében súlyos vízhiány alakult ki. Egy nappal később pedig a kormány rotációs krízistervet léptetett életbe. Az adminisztratív intézkedések persze vizet nem tudnak fakasztani, csak a károkat, illetve a vészhelyzetek kockázatát valamelyest csökkenteni.

E helyen meg kell említenem nagy vonalakban Magyarország úgynevezett vízmérlegét. Hazánkba évente átlagosan ~112 köbkilométer felszíni víz érkezik külföldről, ami nem kevés, mert ezzel Európában a harmadik helyen állunk Hollandia és Bulgária után. A hazai lefolyás ~6 köbkilométer, azaz éves szinten mintegy ~118 köbkilométer víz áll rendelkezésünkre. Ebből a felszíni vízkincsből 1,0–1,5 köbkilométernyit felhasználunk, ~116,5 köbkilométer pedig korlátozás nélkül továbbfolyik déli szomszédjaink felé. Külföldről érkező felszíni vizeinkből tehát gyakorlatilag semmit sem hasznosítunk, a hazánk területén lefolyó 6 köbkilométer vízmennyiségből is 4,5 köbkilométernyit felhasználatlanul „átadunk” az alvízi országoknak.

Tehát amikor azt halljuk, hogy vízben gazdag ország vagyunk, az abból a szempontból igaz, hogy rengeteg víz folyik át az országunkon. De a helyzetünk gyakorlatilag olyan, mintha ülnénk egy hatalmas kád mélyén itt, a Kárpát-medence alján, a csapból sok víz folyik, de miután nem dugtuk be a dugót a lefolyóba, a víz ahogy jön, már távozik is.

Ebben a vízgazdálkodási helyzetben már igazán szükséges lesz abból a társadalmi csapdából kiszabadulnunk, amibe a nagymarosi vízlépcső építésének politikai célú leállításával kerültünk. Ugyanis a vízvisszatartás egy élő folyón duzzasztóművek beiktatásával lehetséges. A vizet nem akkor kell elvezetni, amikor sok van belőle, hanem akkor kell megtartani, amikor kevés.

A magyar Duna-szakaszon az 1940-es években már három vízlépcső terve felmerült (Nagymaros, Adony és Fajsz térségében). A nemzetközi Duna Bizottság az 1960-as években elkészített egy, a Duna teljes hajózható szakaszára vonatkozó szabályozási tervet, amiben szintén szerepelt a három magyar vízlépcső is. Mosonyi Emil már jóval korábban, 1942-ben kijelölte a nagymarosi vízlépcső helyszínét. Nem volt igaz tehát a felelőtlen környezetvédőknek az a vádja, hogy a vízlépcső egy „sztálinista mű” lenne.

Az egyébként örvendetes, 1989. évi rendszerváltás alapvetően a nagymarosi vízlépcső ellen mesterségesen szított társadalmi ellenállásra lett felfűzve. Később mondta egy politikus találóan, hogy a vízlépcső építésének ellenzése volt „a rendszerváltás trójai falova”. A vízlépcső építésének leállítása, az addig elkészült művek visszabontásának költségei, az alatta levő szakaszon a folyómeder stabilizálása, az osztrák és szlovák félnek fizetendő kártérítések akkora anyagi terhet jelentettek, amiből durva becsléssel mind a három tervezett dunai vízlépcső megépülhetett volna.

Felrobbantott kutatóintézet, szétvert szolgálat

Az építkezés leállítása nemcsak gazdasági és ökológiai, hanem hatalmas szakmai és erkölcsi károkat okozott a hazai vízügy és vízgazdálkodás területén. A vízépítő mérnökök a nemzet ellenségeinek lettek kikiáltva, és az addigi világszínvonalú vízügyi szolgálatot szinte teljesen szétverték, forrásainak nagy részét elvonták. 2012-ben pedig egy magát szintén környezetvédőnek mondó politikus felszámolta a Vitukit (Vízügyi Tudományos Kutató Intézet), ami jogelődjeivel együtt az egyik legrégebbi és legnagyobb tekintélyű európai vízügyi kutatóintézet volt, felbecsülhetetlen szakkönyvtárral, hatalmas adatbázissal, százéves időtávra visszanyúló mérési sorozatokkal. A Vituki tudományos hátterének eltűnése ma óriási hiányt jelent a vízügyi tervezés számára. Az már szinte jelképértékű, hogy az egykori kutatóintézet felrobbantott székháza helyén egy kihasználatlan atlétikai stadion épült.

Miután az a politikusi generáció, amelyik aktívan részt vett a vízlépcsőépítés megakadályozásában, utána évtizedekig még meghatározó szerepet töltött be a politikai életben, saját túlélésük szempontjából nem mertek a duzzasztás szükségességével előhozakodni. Ezért is említettem, hogy társadalmi csapdáról van szó. A 2011 elején megjelent „Új Széchenyi Terv” eredeti változatában ugyan megjelent egy olyan mondat, hogy

amennyiben sikerül megszerezni a társadalom többségének egyetértését, úgy célszerű elkezdeni a Duna duzzasztásos szabályozásának újra tervezését.

Alig egy hónappal a megjelenés után erre a mondatra felfigyelt néhány megélhetési környezetvédő, és hangos kiabálásukra az akkori kormány meglehetősen ügyetlen magyarázattal meghátrált. Azzal a kifogással, hogy „a nyomdába véletlenül egy korábbi változat került”, újranyomtatták a gazdaságfejlesztési célú tanulmányt, már kihagyva belőle az említett mondatot. Ekkor fogalmazta meg a Világgazdaság egyik újságírója, hogy „a kormány – a korábbi kabinetekhez hasonlóan – nem tud szabadulni a Bős–Nagymaros ügy idején keletkezett »vízlépcsőtraumától«, ezért vezető politikai szinten nem meri kimondani, amit szakmai szinten már kimondott. Pedig a kimondás aktusa sokszor a legnehezebbnek tűnő problémán is képes segíteni – és nem csak a pszichológiában.”

E helyen érdemes idézni a már említett Mosonyi professzort a 90-es évekből:

„…némely önjelölt »hivatásos környezetvédő« veszi magának a bátorságot, hogy a természet (a talaj, a víz, az állatok, a növényvilág, a légkör és – nem utolsósorban – az emberiség) minden problémájáról ítéletet mondhasson. Az Isten által megteremtett és a mi felelősségünkre bízott természet olyannyira magasztos, hogy eme környezet védelmét, továbbá az emberek sorsát és biztonságát nem szabad néhány mindentudó »hivatásos környezetvédőre« bízni… Hangsúlyozni kell ugyanis, hogy egyes »tévedhetetlen környezetvédők« megrekedtek a környezetvédelmi mozgalmak kezdeti korszakánál… elképesztő trükkjeikkel már eddig is [többször] félrevezették a nyilvánosságot. Kedvelt eszközük a félelemkeltés, hogy a gazdasági és szociális előrehaladással szemben megalapozatlan támadásokat tegyenek hitelessé a jóhiszemű polgárok között… egy környezetbarát projekt megzavarásának súlyos gazdasági, szociális és ökológiai következményei csak több év vagy évtizedek múltán jelentkeznek, amikor a populista támadó már nyugdíjas, vagy talán nem is él. Következésképpen, amikor a hibás döntés nyilvánvalóvá válik, a »hivatott környezetvédőt« már nem lehet felelősségre vonni.

Az az ország, és az a nép, amelyik csak a jelen problémáinak megoldásával foglalkozik, s szemét eltakarja a jövő előtt, pusztulásra van ítélve.

Így tűntek el népek a történelem során! Az a benyomásom, hogy a magyar politikusok többsége most torzsalkodásra fordítja minden erejét és a következő generációkkal szembeni kötelezettségéről megfeledkezve, mint az alvajáró holdkóros vánszorog a jövő veszélyekkel fenyegető évtizedei felé… […] Írásommal nem sérteni, hanem ébreszteni akarok. Meg vagyok győződve arról, hogy volt tanítványaim, és az általuk kiképzett kitűnő magyar vízimérnöki gárda – ha politikusaink bizalmát, és támogatását megkapják, és ha a média egy része megszünteti a közvéleményt befolyásoló gyalázkodását a magyar vízimérnökökkel és azok nagyszerű őseivel szemben – kitűnően végre tudja hajtani a Vízgazdálkodási Távlati Tervezés itt előadott programját, meg tudja építeni a szükséges műveket, és így fel tudja készíteni hazánkat a klímaváltozás káros eseményeinek a fogadására.”

Mint látjuk, nem így történt. Mosonyi professzor 1998-ban elhunyt, de hatalmas műve fennmaradt, és 25–50 év távlatú szakmai előrejelzései egytől egyig beigazolódtak.

2026. július 29-én pedig szalagcím lett, hogy „Eddig példa nélküli vízpótlásra volt szükség a Körösökön”. Emiatt beszúrok ide egy bekezdést a Csongrádnál tervezett vízlépcsőről és a Tisza-vidék vízgazdálkodási problémáiról.

Egy elfelejtett duzzasztómű

Kevesen tudják, hogy hazánkban nem a nagymarosi vízlépcső volt az első, már a kivitelezési szakaszban leállított duzzasztómű-építkezés, hanem a csongrádi.

Az 1970-es évek vízügyi elképzelése szerint a Tiszán egy négylépcsős rendszer alakult volna ki: a Tiszalöki vízlépcső (megvalósult 1954-ben), a Kiskörei vízlépcső (megvalósult 1973-ban), A Csongrádi vízlépcső (nem épült meg), és a Törökbecsei (Szerbia) vízlépcső (megvalósult 1977-ben). Ha Csongrád is elkészül, akkor a Tisza gyakorlatilag Kiskörétől egészen a Dunába torkollásáig lépcsőzéssel szabályozott lett volna. Ez óriási előnyt jelentett volna a hajózásnak és a vízkészletek visszatartásának is.

Amennyiben a csongrádi vízlépcső megépült volna, a Kisköre és Csongrád közötti mintegy 130 kilométeres Tisza-szakasz, valamint a Körösök vidéke teljesen más képet mutatna, mint ma. A Tisza medre mostanra egyre mélyebbre vágódott, és a duzzasztás ezt jelentősen mérsékelte volna. A vízlépcső hatása több mint száz kilométer hosszan visszaduzzasztotta volna a folyót, egészen Kisköre térségéig. Emiatt kisebb lett volna a vízszintingadozás is. A meder bevágódásának következménye, hogy a környező Alföld talajvize is süllyed. Ha a vízlépcső megépült volna, most azon túl, hogy magasabban lenne a folyó átlagos vízszintje, de lassabb lenne a talajvíz elszivárgása, könnyebbé és olcsóbbá vált volna az öntözés, kevesebb vizet kellene szivattyúzni a mezőgazdaságnak.

A hidraulikai modellekből és a korabeli tervezési dokumentumokból azt lehet becsülni, hogy a vízlépcső megépítése esetén Csongrádnál a kisvízi vízszint általában 2–3 méterrel magasabb lett volna a mainál. Ez gyakorlatilag megszüntette volna a mai szélsőséges kisvizeket. Szentes térségében mintegy 1,5–2 méter körüli vízszintemelkedéssel számoltak. Kisköre irányába haladva a visszaduzzasztás fokozatosan csökkent volna, de hatására az ottani vízlépcső a Tisza-tó alacsony vízszintjét tovább tudta volna emelni. Továbbá, miután a Körös éppen Csongrádnál folyik a Tiszába, a vízlépcső működése a Körösre is visszaduzzasztó hatással lett volna, vizet tartva nem csak a főágban, hanem a kiterjedt, és az ökológiai, valamint turisztikai szempontból oly fontos mellékági rendszerben is.

A dunai vízlépcsők hatásainak hasonló elemzése már meghaladja ennek az írásnak a kereteit. Néhány példát azért megemlítek itt is; amennyiben a Fajszi vízlépcső elkészült volna, akkor most nem kellett volna a Paksi Atomerőmű működését korlátozni. Egy átkötő önöző gerinccsatornával pedig vízpótlást lehetne biztosítani a Tiszának és a Körösök vidékének, valamint a Homokhátság elsivatagosodását meg lehetett volna állítani. Vagy például az Adonyi vízlépcső felduzzasztott tározójából biztosítani lehetett volna a kiszáradóban lévő Velencei-tó vízpótlását. Mindenesetre, a mára kialakult helyzet alapján kijelenthető, hogy folyóink duzzasztásos, azaz vízvisszatartással történő szabályozásának, szó szerint életbevágóan fontos kérdéskörét, ma már nem lehet tovább a szőnyeg alá söpörni. Húsz évvel ezelőtt, amikor azt kérdezték tőlem, hogy szerintem mikor fogunk vízlépcsőt építeni, azt feleltem: amikor azt a Duna kikényszeríti. Azaz, amikor a vízvisszatartás hiánya miatt felmerülő problémák meghaladják a társadalom és a nemzetgazdaság tűrőképességét. Nagyon úgy tűnik, hogy ez az időpont közeledik.

Egy közel 200 éves idézettel kezdtem ezt az írást és egy hasonló korú másik idézettel zárom, magától gróf Széchenyi Istvántól: „A folyók sem elrendezni, sem egybekötni magukat nem fogják. Ahhoz kéz és sok kéz kell, de a legnagyobb összhangzásban, valódi tudomány által vezérelve.”

A szerző hajóskapitány, közlekedésmérnök, MBA, a MAHART és a Csepeli Szabadkikötő korábbi vezérigazgatója.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: A Duna rekord alacsony vízállása Budapesten 2026. július 20-án. Fotó:  Tövissi Bence / Index)