A feltételezések szerint egy kósza SpaceX rakéta csapódott a Holdba, krátert képezve egy híres holdi mérföldkő közelében, és egyedülálló kutatási lehetőséget biztosítva a tudósoknak, amelyek segíthetik a jövőbeli küldetéseket.

A Falcon 9 rakéta üres felső fokozata szerdán körülbelül 8700 km/h sebességgel csapódott be a Holdba az Einstein-kráter közelében.

Az általa létrehozott rövid, drámai villanást az amatőr csillagászok még csúcskategóriás távcsövekkel is nehezen tudták volna elkapni, de az amerikai kontinensen nagyobb obszervatóriumok elemzik az információkat.

Napokba, sőt hetekbe is telhet, mire teljes képet kapunk arról, hogy mi történt, és mit tanulhatunk belőle – de a bolygógeológusok számára ez a véletlen ütközés tudományos ajándék.

A Space X Falcon 9 rakétája egy újrafelhasználható modell, és számos küldetés során került az űrbe. Kialakítása lehetővé teszi, hogy a rakéta egy része visszatérjen a Földre, de más részek az űrben vannak.

A rakéta tavaly januárban robbant fel Floridából, és két holdraszállót szállított az űrbe.

Feladata az volt, hogy elég erősen kilője a felső fokozatot ahhoz, hogy mindkét leszállóegységet kiküldje a Föld pályájáról a Hold felé vezető ösvényre – a küldetés teljesítve.

Az elhasznált szakasz - amely körülbelül akkora, mint egy ötemeletes és legalább 4000 kg - egy hosszú, hurkos pályán sodródott, amely a Hold felé, majd visszafelé lendült.

A következő 18 hónapban a Föld, a Hold és a Nap enyhe gravitációs vontatása, valamint a Nap egyenletes fénye halvány lökést adott.

A rakétarészt nyomon követő csillagászok végül arra a következtetésre jutottak, hogy ezek a kis lökések a Hold felé tartó pályára állították, és minden nap felgyorsult.

A szerdán 07:35 BST (06:35 GMT) körüli becsapódás fényes nappal történt a világ számos részén, de az általa keltett apró villanás még teleszkópon keresztül is túl halvány lett volna ahhoz, hogy észrevegye.

A sötétben megfigyelő amatőr csillagászoknak szintén kevés reális esélyük lett volna meglátni a villanást, mivel az a másodperc töredékéig tartott volna. De lehet, hogy 100 km-re (62 mérföldre) nyúló porcsóvát láttak, amely néhány percig tartott.

Még a Hold körül keringő űrhajók sem voltak a megfelelő helyen a megfelelő időben, hogy élőben nézhessék a becsapódást. A dél-koreai Danuri orbiternek volt a legnagyobb esélye, amely nem sokkal korábban elhaladt a becsapódás helyszíne közelében. A csapat azt mondta a koreai médiának, hogy bármilyen felvételt csak akkor hoznak nyilvánosságra, ha a kutatók befejezték az elemzést.

A következő napokban a NASA Lunar Reconnaissance Orbiter képes lesz fényképezni a helyszínt, lehetővé téve a lezuhanás előtti és utáni képek összehasonlítását.

A tudomány és valószínűleg az első képek is nagy teljesítményű távcsövekről származnak Amerikából, ahol az ég még sötét volt. Még ekkor sem lesz könnyű elfordítani a Hold felszínét 385 000 km-re eltaláló 14 méteres tárgy észlelését.

A kép megtisztítása érdekében végzett képfeldolgozás órákat, napokat vagy akár heteket is igénybe vehet, mivel a tudósok ellenőrzik és feldolgozzák az adatokat.

Mivel a kutatók már ismerik a rakéta pontos méretét, sebességét és becsapódási pontját, ez az ütközés véletlenszerű balesetből ritka, ellenőrzött kísérletté válik.

Ez egy álom pillanat a bolygókutatók számára, mert lehetővé teszi számukra, hogy teszteljék modelljeiket, hogyan ássák ki a becsapódások a krátereket, dobják szét a törmeléket a felszínen, és hogyan küldik el a remegést a Hold belsejében.

Ennek valódi gyakorlati értéke van.

Annak megértése, hogy egy becsapódás mekkora sziklát és port dob ​​fel, segíthet a mérnököknek biztonságosabb leszállóegységek és jövőbeli holdbázisok tervezésében, és kiderítheti, milyen messzire juthatnak el a repülő törmelékek, és milyen erősen rázhat a talaj a közelben.

A felszín alól feldobott anyag friss nyomokat kínál a Hold geológiájáról, kiegészítve mindazt, amit a tudósok már tudnak a Föld-Hold rendszer mintegy 4,5 milliárd évvel ezelőtti kialakulásáról.

Nem ez az első alkalom, hogy ember alkotta tárgy csapódik le a Holdon. 1959 óta több tucat űrhajó zuhant bele, néhány véletlenül, sok pedig szándékosan a tudomány érdekében.

A szovjet Luna 2 szonda volt az első, amelyet az évtizedek során a NASA Ranger szondái követtek az 1960-as években, több Apollo-korszak rakétafokozata, és újabban az LCROSS küldetés 2009-ben, amelyet szándékosan lezuhantak vízi jég után kutatva.

Az utolsó, 2022-ben megerősített véletlen becsapódásról azt gondolták, hogy egy 2014-ben indított kínai Hold-misszió visszamaradt lövedéke volt – emlékeztetve arra, hogy ez a fajta űrszemét már jó fél évszázada csendben felhalmozódik a fejünk felett.