Brüsszelben a tavaszi választás után sokan azt hitték, egy csapásra megoldódott az EU összes bővítési problémája. Orbán bukott, a Tisza jött, Magyar Péterrel az élen pedig végre sínre kerülhet Ukrajna csatlakozása. A finn közszolgálati média (Yle) cikke szerint alighanem elszámolták magukat.

A finn lap megszólaltatta Miklóssy Katalint, a Helsinki Egyetem Jean Monnet professzorát, aki így értékelte az elmúlt évek uniós viszonyait:

Viktor Orbán volt a klasszikus falu bolondja, aki folyamatosan tesztelte, meddig lehet elmenni az EU-ban. Sok tagállam a háttérben, csendben kihasználta ezt a szerepet

– mondta a kutató.

A magyar álláspont mögé bújt több tagállam

Miklóssy rávilágított: azzal, hogy július végén az új magyar kormány ismét megakasztotta az ukrán csatlakozási tárgyalások újabb fejezeteinek megnyitását, egyértelművé vált, hogy a bővítési ütemezéssel nem csak Budapestnek vannak aggályai.

Varsó és Pozsony például kifejezetten profitált abból, hogy a korábbi Fidesz-kormány magára vállalta a blokkoló szerepét. Így a lengyel és a szlovák vezetésnek nem kellett nyilvánosan kiállnia a gyorsított csatlakozás ellen, miközben a háttérben hasonló fenntartásaik voltak. Most azonban, hogy az új magyar kormány pragmatikus alapon védi a magyar érdekeket, a többi szkeptikus országnak is nyíltan kell vállalnia az álláspontját.

Magyar Péter mozgástere

A finn elemzés hangsúlyozza: naivitás volt a magyar belpolitikai váltástól azonnali külpolitikai fordulatot várni.

– Magyar soha nem nyerte volna meg a választást a konzervatív és nacionalista érzelmű magyarok szavazatai nélkül. Számukra a külföldön élő magyarok ügye kiemelt fontosságú, és Magyar nem akarja, hogy csalódjanak

– mondja Miklóssy, hozzátéve, hogy a kárpátaljai magyarok nyelvi és oktatási jogairól Kijevben tett ígéretekből a háború miatt eddig kevés valósult meg.

Az ukrán csatlakozás lassítása mögött a kisebbségi témán túl konkrét gazdasági szempontok állnak:

Az ukrán mezőgazdaság mérete és árszintje komoly kihívást jelent a közép-európai termelőknek. A régi sérelmek felhánytorgatása, így például a második világháborús volhíniai mészárlás körüli lengyel-ukrán vita mögött is valójában a lengyel agrárpiac védelme áll. További félelem, hogy Ukrajna belépésével a kelet-közép-európai régió jelenlegi tagállamai a támogatások haszonélvezőiből egy csapásra nettó befizetőkké válhatnának.

A nyugat-balkáni országok integrációja – amiben különösen Montenegró jutott előre – régóta a magyar külpolitika egyik legfontosabb gazdasági és geopolitikai pillére. Miklóssy rávilágít, hogy a régió csatlakozása az ukrajnai háború előtt az EU-ban uralkodó „bővítési fáradtság” miatt rendkívül lassan haladt, amit Magyar Péter jogosan tart méltánytalannak. Míg a jelenlegi kelet-európai tagállamoknak egykor több mint tíz évig tartott a felvételi folyamat, az Unió most csak a háborús fenyegetés hatására döbbent rá, hogy sürgősen meg kell nyernie a balkáni országok támogatását, mielőtt Oroszország végleg megveti ott a lábát.