TechtudSzerző: origo 2026. 08. 05. 1 percnyi olvasás
Az is kiderülhetett, miért a nőstény mamutok voltak a jégkorszaki ember fő célpontjai.
A szakemberek összesen 521, Eurázsia és Észak-Amerika területéről származó gyapjas mamut genetikai örökítőanyagát elemezték, melyek közül 448 egyed DNS-szekvenálására most került sor első alkalommal. A vizsgálat során a természetes környezetből származó leleteket összevetették a feltételezett mamutfeldolgozó helyszíneken talált maradványokkal.

Legalább 421 mamut maradványa elszigetelt leletként került elő; ezek az állatok feltehetően természetes okokból pusztultak el. Ezen egyedek 66 százaléka hím, míg csupán 34 százaléka volt nőstény. Ezzel szemben az a mintegy száz csont, amely 20–30 ezer évvel ezelőtti, feltételezhetően emberi mamutfeldolgozó telepekről származik, egészen más arányokat mutat: itt a maradványok 70 százaléka nőstényekhez, és mindössze 30 százaléka tartozott hímekhez.
A jelentős eltérés arra enged következtetni, hogy a jégkorszaki emberek elsősorban a nőstényeket vették célba a vadászat során.
A kutatók szerint ennek hátterében nem feltétlenül az állt, hogy a nőstények kisebb testalkatuk miatt könnyebb prédának számítottak. A választ inkább a ma élő elefántok viselkedésében érdemes keresni: míg a kifejlett hímek hajlamosak a magányos, kiszámíthatatlanabb kóborlásra, addig a nőstények vezette csordák jóval szabályosabb mozgásmintákat követnek. Hannah Moots, a Paleogenetikai Központ posztdoktori kutatója kiemelte, hogy a mamutok viselkedése az elefántokéhoz hasonló lehetett. A nősténycsordák kiszámíthatóbb, akár évszakokhoz kötött útvonalakon vándorolhattak, ami jelentősen megkönnyítette a vadászok számára a felkutatásukat.
Mivel ezek a hatalmas emlősök akár a 3,7 méteres magasságot és a 8 tonnás testtömeget is elérhették, a kutatók máig nem tudják pontosan, milyen módszerrel terítették le őket az ősemberek. David Díez del Molino, a Paleogenetikai Központ munkatársa szerint a legkézenfekvőbb megoldás az lehetett, hogy a vadászok követték a vándorlási útvonalakat, és természetes csapdákba, zsákutcákba terelték az állatokat.
Ez a stratégia egyúttal a nőstények magasabb arányára is magyarázatot adhat, hiszen ők eleve nagyobb, összefüggő csoportokban mozogtak.
A pontos vadászati módszerek tisztázásához további bizonyítékok – köztük ősi DNS-adatok, izotópos adatok és régészeti leletek – gyűjtésére és elemezésére van szükség.