Egy óbudai panelsor tövében áll egy alacsony, lapos tetős pavilon. Pont olyan, amilyen szinte minden lakótelep alján van: vörösre festett acéloszlopok, fából burkolt ereszaljak, nagy kirakatüvegek, amelyek sorát csak a kis ajtók törik meg. Az egyik ilyen ajtón belépve már egy fokkal modernebb környezet fogad. Fehérre és sötétszürkére festett falak, összecsukható sörpadok és asztalok, viaszosvászonnal leterítve. Puritán, de tiszta. A hátsó falon fekete falióra, a szemközti fal aljában pedig egy őzről készült festmény, amely csak arra vár, hogy elfoglalhassa méltó helyét és a terem dísze lehessen.

Az átadópultnál mernek nekem egy adag ételt műanyag tányérba, kapok mellé egy műanyag kanalat. Paprikáskrumpli szárnyas virslikarikával – ez a pénteki menü. Leülök az egyik viaszosvászon asztalhoz, és nekiállok enni.

Tényleg jó. Nem „ehhez képest jó”, hanem jó. Hazai ízek, ahogy otthon csinálnák.

Nagyon finom. Már csak egy szelet friss kenyér hiányzik

– mondom a vendéglátómnak, két kanál falat között.

Arra nem futja

– feleli.

Négyszáz gramm, ötszáz forint

Zsidákovics László a CEDEK EMIH Izraelita Szeretetszolgálat budapesti népkonyháit vezeti, gyakorlatilag az indulás óta. Most a harmadik konyhájukban ülünk, a III. kerületi Pacsirtamező utca 49–57. alatt, a másik kettő a VII. kerületi Murányi utca 2., illetve a VIII. kerületi Baross utca 81. szám alatt működik. Mindhárom ugyanazt a nevet viseli: Weiss Manfréd Népkonyha. Mindegyik nyitva hétfőtől péntekig, tíztől kettőig.

Budapesten több mint háromezer regisztrált vendégük van, bár naponta átlagosan „csak” 2500–2600 adagot adnak ki, éves szinten a fővárosban félmillió adagnál is többet. Országosan, a vidéki konyhákkal együtt napi húszezer adagnál tart a szervezet.

A rendszer úgy működik, hogy az állam fizet a kiosztott ételekért az alapítványnak, csak hát egy kicsit kevesebbet, mint amennyi elég lenne ahhoz, hogy egy szelet kenyér beleférjen az adagba. Hogy pontosan mennyi támogatás van egy adag ételen, azt Zsidákovics László nem árulhatta el, de nagyjából 500 forint környékén mozog egy adag támogatása. Ebből kell kijönnie a konyha nyitvatartásának, a takarításnak, az eszközöknek és a kollégák bérének is. Na meg persze a tányérba kerülő 400 gramm ételnek.

„Ez egy szelet kenyér, nem tűnik soknak. De ha egy kilós szeletelt kenyér mondjuk 600 forint és abból kijön tizenhárom-tizennégy szelet, mert a csücskét meg nem adhatod oda senkinek, és aznap kiadunk hatszáz-hétszáz adagot, akkor kiszámolhatod, hogy az mennyibe kerülne” – mondja Zsidákovics.

Kenyeret így csak azokhoz az ételekhez adnak, amelyekhez muszáj: a levesekhez és a hamis székelykáposztához. A heti étlapon, ami a bejáratnál ki van függesztve, ez pontosan látszik. Szerdán kelkáposztás csirkeragu leves volt – az egyetlen tétel a héten, amely mellett ott áll, hogy kenyérrel.

Az étlap egyébként hat hétre szól, körülbelül harmincféle ételből, aztán ismétlődik. A szeretetszolgálat az EMIH szervezete, ennek megfelelően sertéshús nincs a menün, és tejszármazékot sem használnak, hogy a tejes és a húsos ételek ne keveredjenek. Ennek két olyan haszna is van, ami a vallástól független: például, hogy a laktózérzékenyek nyugodtan ehetnek, kevesebb a keresztallergia kockázata.

A jogszabályok azonban bizonyos dolgokat előírnak a menüvel kapcsolatban. Például azt, hogy heti egyszer fel kell szolgálniuk gyümölcsöt a népkonyháknak. Zsidákovics Lászlóék meg is felelnek ennek az elvárásnak, hiszen a hétfői mákos tészta mellett ott az alma, de itt eléggé meg van kötve a kezük.

Gyakorlatilag csak az alma az, ami belefér. Aki ezt a szabályozást hozta, minden tiszteletem, de nem volt piacon, amikor a sárgabaracknak kétezer forint kilója

– jegyezte meg.

Nem a hajléktalanok járnak a népkonyhákra

Amikor a III. kerületben megnyitották a konyhát, a környék lakói tiltakoztak. Az előítélet az volt, hogy ide majd tömegével jönnek a hajléktalanok.

„Nézzél szét, hány hajléktalant látsz?” – mondja Zsidákovics. Azóta, teszi hozzá, a hangadó tiltakozók közül is többen idejárnak étkezni.

Természetesen vannak hajléktalanok is, akik azért járnak a népkonyhákra, de a személyzet figyel arra, hogy megfelelő higiéniai elvárásokat támasszanak a vendégekkel szemben, akinek pedig szüksége van rá, annak adnak ruhajegyet is, amelyet a szeretetszolgálat boltjaiban tudnak beváltani. Ettől függetlenül tény, hogy mind a három konyhájukban a legkevesebben azok a vendégek vannak, akik a hajléktalanellátásból érkeznek. A vendégek nagyjából fele nyugdíjas – olyan nyugdíjas, akinek a nyugdíja nem elég ahhoz, hogy mindent kifizessen. A legidősebb vendégük egy nyolcvanöt fölötti hölgy, aki minden nap Érdről jár be a húzós kocsijával.

Mellettük további 25–35 százalék olyan család, ahol valaki épp elvesztette az állását, és kiesett egy jövedelem, így a népkonyhák segítségével tudnak kijönni hó végén. És van egy 10–15 százaléknyi réteg, a fiatalok.

Nem feltétlenül egyetemisták, mondja Zsidákovics, bár olyan is akad. Van, aki most költözött fel vidékről, van munkája, de a lakbér elviszi a fizetése nagy részét. Az egyik visszatérő fiatal a Testnevelési Egyetemre jár edző szakra, és úgy vette fel az óráit, hogy be tudja illeszteni közéjük az ebédet náluk. Amikor mégsem sikerül, telefonál, hogy megvárják-e. Meg szokták várni, kiszednek neki egy dobozba, beteszik a hűtőbe.

Egy dolog viszont mindenkinél ugyanaz.

Sokan úgy élik meg, hogy szégyenérzet van bennük. Azt kell tudatosítani, hogy ez pont azért népkonyha. Ez nem szégyen, ez egy lehetőség

– hangsúlyozza Zsidákovics.

Ezért hívják a vendégeket következetesen vendégnek, nem ellátottnak vagy regisztráltnak.

„Direkt tudatosan azt a szót használjuk, hogy vendég. Ez olyan, mint egy kifőzde, csak nem kell fizetni” – teszi hozzá.

Egy nap, egy étkezés

A népkonyha nevében nem a „konyha” a lényeg, hanem a „nép”: a napi egyszeri meleg étkezést az állam mindenkinek biztosítja. Elvileg bárki regisztrálhat, lakcím nélkül is, ehhez azonban 18 évesnek kell lenni. Aki fiatalabb, nem kerülhet be a rendszerbe. Ha egy szülő a regisztrációnál megkérdezi, hogy a gyerekének is jár-e, az ő adagját a szeretetszolgálat a saját forrásából finanszírozza, nem az állami támogatásból.

A regisztráció 2019. január elseje óta kötelező. Egy online rendszerbe kerülnek be az adatok, és aki egyszer már igénybe vette az étkezést, az aznap máshol nem kaphat. Erre a nyilvánvaló visszaélések elkerülése miatt voltszükség.

Zsidákovics szerint a szabályozás alapvetően rendben van – az elszámoltathatóságot kifejezetten jó dolognak tartja. A Magyar Államkincstár ellenőrei többször is voltak náluk, mindannyiszor rendben találtak mindent.

„Az ellenőrzés visszacsatolás arról, hogy jól végzed a munkádat” – értékeli az ellenőrök munkáját Zsidkovics.

Egyetlen dolog van, amit megváltoztatna, és nem az, amire számítani lehetne. Nem a normatíva emelése, bár azon se emeltek azóta, hogy ő elkezdett népkonyhákkal foglalkozni.

Az a legrosszabb, amikor valaki bent van egy szállón, kap egy zsíros kenyeret reggelire egy almával meg egy teával, és akkor ő már nem tud elmenni se ebédelni, se vacsorázni, mert igénybe vette a napi egy ételt. Ezen változtatni kellene. Hármat ne kívánjunk, mert olyan jóléti társadalom nincs. De legalább kettőt kapjon mindenki

– fogalmazza meg a kritikáját.

Aki adott, és aki kap

A név, amit a három konyha visel, egy 1922-ben elhunyt csepeli gyárosé. Weiss Manfréd a Weiss Manfréd Művek alapítójaként a maga korában példátlan munkásjóléti rendszert épített ki: nyugdíjat, gyárkórházat, munkáslakásokat, óvodát, anya- és csecsemővédelmet és ingyenes étkeztetést. Az első világháború idején több népkonyhát is működtetett, ahol naponta kétezernél is többen ebédelhettek.

A CEDEK azért választotta névadónak, mert – ahogy annak idején az első, Baross utcai konyha megnyitásakor írták – a karitatív munkája követendő példát mutat.

A különbség száz év alatt annyi, hogy ami akkor egy magánember nagyvonalúsága volt, az ma alanyi jog. Az ötszáz forint, amiből ennek a jognak ki kell jönnie, viszont ugyanabba a kérdésbe fut bele, mint a századfordulón: mennyi az, ami még belefér.

Zsidákovics mindenesetre nem ezzel búcsúzik. Amikor arról kérdezem, mit mondana annak, aki nem meri betenni ide a lábát, mert kellemetlenül érzi magát, elgondolkodik.

Minden előítéletet hagyjon otthon. Ha szüksége van rá, jöjjön le. Ez nem szégyen, ez neki jár, ez egy lehetőség. Éljen a lehetőséggel. És ha ezután is rosszul érzi magát, akkor hívjon fel engem, és majd meggyőzöm

– mondja mosolyogva.

(Borítókép: A CEDEK szeretetszolgálat népkonyhája a III. kerületben. Fotó: Kertész Renáta / Index)