A krónikus aszály, a Duna extrém alacsony vízszintje nemcsak rég eltemetett kincseket, de régen eltemetett ötleteket is felszínre hozott – többek közt a Duna duzzasztását is.

György László szerint az atomerőmű biztonságos üzemeltetésének érdekében a Paks alatti Fajsznál duzzasztani kellene, de a tanulmányából egyértelműen látszik, hogy emellett a már évtizedekkel korábban kijelölt vízlépcsők megépítését is meggondolandónak tartja. Javaslatát közgazdasági érvekkel is alátámasztotta, miszerint hosszú távon jóval kisebb a Paks alatti vízlépcső építési költsége, mint az atomerőmű csökkentett üzemmódja miatti elmaradt haszon.

Nyilvánvalóan alapvetően vitatható György László leegyszerűsített kalkulusa, amely láthatóan semmisnek veszi a Duna azon természeti értékeit, amelyet a vízlépcsőépítések nagyrészt tönkretennének, amelyek nyilván nehezebben forintosíthatók, mint egy vasbeton vízlépcső, vagy a paksi áram ára. Ilyenek például a folyót kísérő védett galériaerdők természeti értéke, vagy a Duna rekreációs és tájképi értékei. Tapasztalati tény, hogy a kirándulóhajók jellemzően nem a Duna szétduzzasztott osztrák és német részeit látogatják, hanem a magyar és a tőlünk délebbre eső szakaszokat, ugyanis környezeti, tájképi, természeti értékekben a két rész nem vethető össze.

De túl ezen erősen kifogásolható, hogy érvelése több ősrégi, számtalanszor cáfolt vízügyes kinyilatkoztatáson alapszik, az pedig, hogy a paksi atomerőmű hűtővizére hivatkozva javasolja a duzzasztást, a józan ésszel nehezen érthető.

Ausztriában a Duna hegyvidéki, Magyarországon pedig síkvidéki jellegű. A német és osztrák vízlépcsők építésének természeti-környezeti feltételei, a folyó nagy esése és jelentős vízenergiája hazánkban nem találhatók meg. A Duna a Kisalföldre érve lelassul, Budapest alatt pedig a medrének esése már csaknem tizede, mint Ausztriában. Ezért gazdaságtalan egy síkvidéki vízerőmű, mert sík területen meglehetősen nehéz megfelelő magasra felduzzasztani a folyót, és azt mintegy 100 kilométer hosszúságban töltések között tartani. Nagymarosnál 9 métert akartak duzzasztani, gyakorlatilag a legmagasabb árvízszint fölé duzzasztva a Duna vízszintjét, ami még ennél magasabb árvízvédelmi töltések építését igényelte volna. A Paks alatti Fajsznál 7,5 méter lenne a duzzasztás magassága a csaknem teljesen sík területen. De nemcsak az árvízvédelmi töltéseket kellene megmagasítani mintegy 100 km hosszúságban, hanem a duzzasztott szakaszokon a Duna védett galéria erdőit is leirtanák annak minden természeti értékével együtt.

A javasolt vízlépcsőkhöz nem tartozna külön tározótér, csak medertározás történne a megmagasított árvízvédelmi töltések között, ami jelentéktelen. Nem lehet velük árvizeket érdemben visszatartani, felfogni, nem lehet velük érdemben vizet tározni, emiatt ezeknek a vízlépcsőknek a gyakorlati vízgazdálkodási haszna elenyésző. Akárcsak az erőművi kapacitásuk, a tervezett nagymarosi, adonyi, fajszi vízerőmű ténylegesen leadott átlagteljesítménye egyenként mintegy 100 megawatt lenne. Összehasonlításképpen: a hazai naperőműpark összteljesítménye meghaladja a nyolcezer megawattot.

A cikkben hivatkozott, a Duna felső szakaszain meglévő vízlépcsők hordalék-visszatartása létező probléma, de ezt nem lehet egyedüli felelőssé tenni a medermélyülésért. Ugyanis egy folyónak a hordalékszállító képessége normál vízhozamnál nem mérvadó, kisvíznél pedig kifejezetten csekély – egy alig áramló folyónak nincs ereje kavicsokat görgetnie. Igazán jelentős hordalékszállítás a nagy árvizek alatt történik, ekkor viszont a hordalék jelentős része csaknem akadálytalanul jut át a duzzasztón, mert olyankor annak árvízlevezető kapuit kinyitják, hogy ne akadályozzák az árhullám levezetését. Ami nem jut át, az a vízlépcső feletti szakaszon halmozódik fel, és a meder feltöltésével növeli az árvízszintet. De árvízkor a hordalékszállítás jelentős: így sikerült a Dunának a bősi erőmű tározóját, a dunacsúnyi (körtvélyesi) tározót az elmúlt 30 évben nagyrészt feltöltenie kaviccsal, annak ellenére, hogy az osztrák Duna-szakaszon 10 vízlépcső elvileg elállja a hordalék útját.

Mindenféle duzzasztónál megfigyelhető a gát alatti igen erős medererózió, aminek az oka alapvetően nem a hordalék-visszatartás, hanem az árvizekkor a duzzasztón lezúduló hatalmas víztömeg turbulens áramlása, ami jelentős szakaszon kimélyíti a medret, majd távolabb lerakja a kimosott mederanyagot. Így például ahol a bősi erőmű alvízcsatornája visszajuttatja a vizet a Dunába, ott több kilométeres szakaszon bő másfél méterrel csökkent a meder mélysége, így a Duna szintje is lejjebb szállt, ami miatt a Mosoni-Dunára torkolati elzáró gátat kellett építeni, mert, mint ahogy a helyiek mondták, a Mosoni-Duna kicsúszott a medréből.

Többek közt a duzzasztók alatti szakaszon fellépő jelentős medererózió az egyik ellenérv a nagymarosi gát ellen, ugyanis az ott lezúduló víz erodálná, kimélyítené a Duna medrét még a Szentendrei-szigetnél is, ami az ottani, Budapestet ellátó vízbázisokat tönkretenné.

Kevéssé ismert, hogy az alacsony vízszintek kifejezetten jót tesznek az ivóvízbázisoknak. Ugyanis normál vagy magas vízszintnél a Duna medréből kifelé áramlik a víz, ami a környék talajvízszintjét táplálja, de ilyenkor a finom hordalék üledéke eltömi a meder kavicsrétegét. Alacsony vízszintnél viszont a talajvízszint-áramlás megfordul, és a mederbe áramlik a környező területből a talajvíz, ami kimossa az üledéket a meder kavicsrétegéből. A Duna öntisztító mechanizmusának alapja a kisvizes időszak.

A Duna medermélyülésében legalább akkor a része van a kavicskitermelésnek és kotrásnak, mint a szállított hordalék csökkenésének. Lényegében a hajózási útvonal folyamatos kotrása alakította ki a meder bevágódását, amely a további hajóútfenntartási munkálatokkal egyre mélyebbre süllyesztette a Duna medrét és vízszintjét.

Sokan úgy tekintenek a dunai árufuvarozásra, mintha még mindig a reformkorban élnénk, ahol az utak hiányában az egyedüli megbízható szállítási útvonal a Duna volt, és továbbra sem létezne út- és vasúthálózat.

És miközben az unió a közeljövőben környezetvédelmi okokra hivatkozva be akarja tiltani a belső égésű motorral működő gépkocsikat, a teherszállító uszályok gázolajfüstöt pöfékelve vígan hirdetik a szétkotort medrű folyóban, hogy ez a legkörnyezetkímélőbb szállítási mód.

Az igazi tabutéma nem a dunai duzzasztók építse, hanem a hajózás, amely a rákfenéjét jelenti a dunai medermélyülésnek, ugyanis a vízügy a hajózásra hivatkozva tartja fenn a Duna bevágódott medrét, nem engedve annak rehabilitálását, visszatöltését. Úgyhogy nem azon kellene elgondolkodni, hogy duzzasztókat építsünk a Dunára a hajózás fenntartásának érdekében, hanem hogy érdemes-e tönkretenni a Dunát a hajózás miatt, amikor minden, amit hajón szállítanak, az szállítható vasúton is. Több környezetvédő szervezet bő két évtizede hirdeti, hogy nem a Dunát kell a hajókhoz igazítani, hanem a hajókat a Dunához. Mi a fontosabb, a főként nyugati hajózási cégek profitja, vagy a saját Duna-szakaszunk léte? Nagyon erősen el kellene gondolkodnunk, hogy a prognosztizálhatóan tartósan csökkenő vízhozamú Dunán fenn kell-e tartani egy csaknem nyolc évtizedes hajózási megállapodásban, a Belgrádi Egyezményben megfogalmazottakat!

György László javaslata, hogy duzzasztással biztosítsuk az atomerőmű hűtővizét, nehezen értelmezhető. Az OVF adatai szerint a most szabadon folyó vizű Duna hőmérséklete Paksnál augusztus elsején meghaladta a 27 fokot. Ha ezt egy gáttal megduzzasztanák, a víz sebessége lelassulna, és a hőmérséklete még ennél is magasabb lenne. Azaz csökkenne a hűtőhatása, és a kimenő, a Dunába visszajuttatott víz hőmérséklete is garantáltan növekedne, átlépné a környezetvédelmi határértéket.

Emellett a György László által közölt költség és megtérülési adatok erősen vitathatóak. Több mint kétséges, hogy Fajsznál, ahol a Duna már fél kilométernél is szélesebb, 200 milliárdból meg lehetne építeni egy vízlépcsőt árvízlevezető kapukkal, turbinákkal, hajózási zsilippel, hallépcsőkkel, és persze az Adonyig tartó csaknem 100 kilométeres árvízvédelmi töltésemeléssel. Mint ahogy az is vitatható, hogy tartósan évi 180 milliárd lenne a paksi atomerőmű elmaradt haszna, mert ez azt feltételezi, hogy a továbbiakban évenként mintegy 7 hónapra teljesen leáll az atomerőmű.

De nincs is szükség ennek megvitatására, ugyanis köztudott, hogy az atomerőmű nem azért nem kap elég hűtővizet, mert a Dunában nincs elég víz, hanem amiatt, mert építésekor rosszul méretezték a hűtővíz-bevezető művet. Ugyanis 1975-ben a Vituki nem az elkövetkező száz év várható vízszintjére tervezte a hűtővíz-bevezető csatornát, hanem az azelőtti 100 év adatait vette alapul. Meg is lett hamar az eredménye: már 1983 novemberében, nem sokkal az első blokk felavatása és üzembe helyezése után, az extrém alacsonyra süllyedt Dunából szivattyúkkal kellett ellátni az atomerőművet hűtővízzel.

De igazából nem ez lenne a megnyugtató megoldás. Hűtőtornyokat kellene építeni, és akkor a Duna vízhozamától és vízhőmérsékletétől függetlenül biztonságosan működhetne az atomerőmű.

A paksi atomerőmű leállása miatt várható rendkívüli vészhelyzet elgondolkodtathatná a kormányt és az energiaszektort, hogy a közeljövőben milyen lábakra helyezzék az ország villamosenergia-ellátását. Jelenleg nyolcezer megawatt feletti az ország naperőművi teljesítménye, ami négyszerese (!) a paksi atomerőmű teljesítményének. És ebben a krízishelyzetben úgy tűnik, ez semmit nem jelent az ország villamosenergia-ellátásának biztonságában. És ha már megtörtént volna a kormány által bejelentett roppant drága szélerőműpark kiépítése, jelen helyzetben az sem segítene, ugyanis nem kell túlzott élettapasztalat ahhoz, hogy tudjuk, éjszaka és hajnalban jellemzően nem fúj a szél. Látható, hogy bár nagyon környezetbarátak a megújuló energiák (bár az előállításuknál ez erősen vitatható), de ebben a krízisben nem adnak megoldást. A jelenlegi helyzet mutatja, hogy a naperőművekre és a szélerőművekre épített energiaszolgáltatás nem nyújt energiabiztonságot. És igaz ez a vízenergiára is, nem kell nagy képzelőerő, hogy mennyi lehet most a bősi, a tiszalöki és a kiskörei vízerőmű teljesítménye.

Úgyhogy a kormánynak a nemrégiben bejelentett megalomán szélerőműpark fejlesztés helyett inkább hűtőtornyokat kellene építenie, hogy a meglévő és épülő atomerőmű zavartalan működését hosszú távon biztosítsa.

A szerző a Duna Charta elnöke.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Érdeklődők a Szabadság hídnál, a Duna alacsony vízállása miatt kialakult partszakaszon 2026. július 20-án. Fotó: Tövissi Bence / Index)