1919-ben is forró volt az augusztus eleje, kivált a tanácskommün politikusainak. Kun Béla például annyira nem bírta a meleget, hogy vette a kalapját: „Most úgy látom, hiába volt a kísérletünk, hogy ennek az országnak a proletártömegeit öntudatos forradalmárokká neveljük. Félreállunk, hogy majd újult erővel, tapasztalatokkal gazdagabban és érettebb proletariátussal új harcba kezdjünk a proletariátus diktatúrájáért.”  És hogy addig se legyenek gondjai, magához vett az államkincstárból huszonötmillió koronát. Cimborája, Szamuely Tibor nem tartott búcsúbeszédet, ellenben – a kánikula dacára – Ausztria határáig futott, ahol az osztrák csendőrök láttán főbe lőtte magát. (A Moszkvában letelepedett Kun Béla esetében a zárójelenet jóval később, 1938-ban történt, amikor bálványa, Sztálin elvtárs felfüggesztette. A kor szokásainak megfelelően bitófára.)  

Kettejük közül ma idehaza Szamuelynek „jobb a sajtója”, talán mert annak idején maga is lelkesen írt, lévén eredetileg újságíró (akárcsak Kun Béla.) 1918 májusában például ezt vetette papírra – Facebook még nem volt – a Szociális Forradalom című lapba: „Százszor rosszabbak, ezerszer kegyetlenebbek, könyörtelenebbek és vérszívóbb vadak leszünk (a burzsoáziánál), amikor ellenségeinkkel kell végeznünk! (…) Burzsoák hullahegyein, lerombolt palotáin feldúlt birtokain keresztül vezet az út”. 1919-es győri szózata sem volt barátságosabb: „A hatalom a mi kezünkben van. [...] Aki öklöt emel fel a proletariátusra, az aláírta a saját halálos ítéletét.”

Százharminchárom napos pályája nagyjából erről szólt – csak aztán ugye eljutott a határig… Mert mindennek van határa.