EgyébSzerző: index 2026. 07. 16. 4 percnyi olvasás
Az Odüsszeia az év moziélményét szállítja.
A történetet, legalábbis a fontosabb részeit, illetve az alapokat szinte mindenki ismeri. Odüsszeusz (Matt Damon) a trójai háború után 20 évvel sem tért haza, otthonát ellepték a kérők, akik a feleségére, Pénelopéra (Anne Hathaway) és természetesen Ithaka szigetére pályáznak. A főhős fia, Télemakosz (Tom Holland) megelégelve a várakozást, apja keresésére indul, miközben Odüsszeusz egy szigeten rekedve próbál emlékezni a múltjára.
Nolan Odüsszeiáját kétségtelenül megelőzte a híre, és már a premier előtt több kérdés kapcsolódott hozzá. Például:
A csaknem háromórás játékidő első harmadában bennem is többször megfogalmazódtak ezek, de bíztam Nolan zsenialitásában. Ennek ellenére az Odüsszeia nem könnyen adja magát.
Azzal nem árulok el nagy titkot, hogy a rendező ismét az idősíkokkal játszik. Oda-vissza ugrálunk, olykor a kelleténél is jobban kapkodva, ráadásul úgy kezeli a nézőt, mint akinek semmi szüksége kapaszkodókra.
Szó se róla, nem kell didaktikusan az ember szájába rágni mindent, de a film kezdetben kifejezetten csapongónak hat. A tétek, karakterek, sorsok olyan hatást keltenek, mint egy szépen felmondott beszéd, viszont súlytalanok, mintha minden csak tengődne. Arra is gondolhatunk, hogy ez tudatos, mert Nolan azt szeretné, hogy érezzük a hős elveszettségét, ugyanakkor ha nincs meg az azonosulási pont vagy az érzelmi töltet, úgy elég nehéz magunkévá tenni az utazást.
Szerencsére ahogy haladunk előre a történetben, a cselekmény megtalálja a saját hangját és ritmusát, a stílusa egyre inkább magával ragad, beránt. Odüsszeusz bolyongásának főbb helyszínei mind élményszámba mennek.
A küklopsz szegmense kifejezetten ijesztő, nem beszélve Kirké szigetéről, ahol testhorrorba hajló jeleneteket élünk át. Az alvilág vagy a trójai háború fináléja nemkülönben emlékezetes.
Ez utóbbi első ránézésre elenyésző epizódja Odüsszeusz kálváriájának, ám itt érik be igazán a Nolan-faktor. A rendező pazar érzékkel árnyalja a képet, és úgy teszi kulcsfontosságú dramaturgiai elemmé a háború borzalmait, hogy egyébként nem ez a központi téma. Nolan aktualizálja a sztorit, sajátos aspektust ad neki, rávilágítva arra, hogy az Odüsszeia kortalan eposz.
Talán kevésbé meglepő, hogy a film technikailag parádés. Hoyte Van Hoytema képei, Ludwig Göransson dallamai, a vizuális megoldások, ahogy hánykolódunk a tengeren, vagy egy csodás szirten időzünk. Érdemes elveszni a részletekben.
Közhely, de muszáj hangsúlyozni, hogy ezért találták fel a mozit.
A sokat vitatott szereposztással sincs probléma. Matt Damon remekel, Tom Holland szintén kiváló, Robert Pattinson pedig – ellenszenves karakterével – szokás szerint mindenki elől lopja a rivaldafényt. A kritizált figurák – mint Travis Scott, Lupita Nyong'o vagy Elliot Page – nem sok vizet zavarnak, de Nyong’o például nagyon is jó casting volt, és Page-nek is van egy kiváló jelenete.
A már ismert kérdésekre Christopher Nolan végül csattanós választ adott. Újfent bizonyítja, hogy miért ő az egyik legjobb kortárs rendező.
Az Odüsszeia nem könnyen adja magát, az érzelmi töltet csak a végére érkezik meg, de akkor elemi erővel.
A film a nem mindig alapos karakterrajzok mellett hajlamos túlmesélni a dolgokat, ám úgy kompenzál, ahogy kevesen tudnak. Mozivarázzsal, autentikus narratívával. Eseménnyé teszi a látnivalót.
Az Odüsszeia egyfajta Oppenheimer-parafrázisként is értelmezhető, amiben Nolan a kultúra, az egyén és végső soron a civilizáció pusztulásáról mesél. A rendező a lehető legprofibban ragadta meg Homérosz eposzának esszenciáját, és olyan utazásra invitál, amelyet át kell élni.
Napi