Ha valaki azt mondaná, hogy a legnagyobb sportkarrierek néha egyfajta „lóvásárral” kezdődnek, kevesen hinnék el. Pedig Andrea Silvestri szerint több mint húsz évvel ezelőtt pontosan így működött a táncpartner-keresés.

„Még nem volt Tinder és online társkeresés sem. Centik és tánctudás alapján kerestünk partnert. Olyan volt az egész, mint egy lóvásár” – idézi fel mosolyogva az Olaszországból Magyarországra költöző férfi, aki a livornói tengerparti, az edzések között jellemző „dolce fare niente” életmódot hagyta maga mögött magyar partnernője kedvéért. 

A történet azonban nem a megszokott forgatókönyv szerint alakult. Nem a magyar lány költözött Itáliába, hanem Andrea döntött úgy, hogy Magyarországon építi fel pályafutását Váradi Martinával. Megtanult magyarul, és magyar színekben versenyezve Martinával közösen olyan eredménysort épített fel, amely a hazai és nemzetközi versenytánc történetének legkiemelkedőbb párjai közé emelte őket. 

Tizennyolc éven át veretlenek maradtak Magyarországon, Európa-bajnoki címeket, Grand Prix-sikereket arattak, majd pályafutásuk csúcsára érve megszerezték a show-tánc világbajnoki címét, és a professzionális latin táncok világbajnokainak járó trófeát. A siker mögött azonban emberfeletti munka állt: előfordult, hogy egyetlen koreográfiát kilencvenszer ismételtek el ugyanazon a napon, Martina pedig a felkészülés végére mindössze 41 kilósra fogyott. 

„Soha többet!” – ebben a világbajnoki siker után mindketten egyetértettek, amikor Ausztriában a nagy esélyes osztrákok előtt csípték meg a legértékesebb győzelmet.

A feszültség olykor a hétköznapokban is megjelent.

„Egyszer egy üres bőröndöt kaptam a nyakamba, azt vágta hozzám Tina” – meséli nevetve Andrea, hozzátéve, hogy ma már inkább mosolyognak az ilyen történeteken. 

A páros számára a 2024-ben, a budapesti Ludovika Arénában rendezett Professzionális Latin Táncok Világbajnoksága jelentette a méltó búcsút. Hazai közönség előtt szerezték meg újabb világbajnoki címüket, amely méltó lezárása lett két évtizedes közös pályafutásuknak. 

A beszélgetésben szóba került az is, vajon helye lenne-e a versenytáncnak az olimpiai programban.

„Jó is lenne, meg nem is – fogalmaz Andrea Silvestri. – Az olimpia óriási elismerés lenne, ugyanakkor félek attól, hogy a túlzott szabályozás éppen azt venné el a sportágból, ami a legfontosabb: a művészi szabadságot.”

Martina szerint a sikerük egyik kulcsa az volt, hogy tudatosan építették saját arculatukat.

„Kicsik, kompaktak és teljesen egyediek voltunk. A cél az volt, hogy ne csak a táncunkról, hanem a megjelenésünkről is azonnal felismerjenek bennünket” – mondja. A tollakkal díszített versenyruhák idővel valódi védjegyükké váltak, ezért a nemzetközi táncéletben sokan egyszerűen csak „a tollas lányként” emlegették Martinát. 

A pályafutás lezárásával azonban nem szakadtak el a sportágtól. Tavaly visszavonultak az aktív versenyzéstől, ma saját tánciskolájukban adják át tudásukat a fiataloknak. Közben családot alapítottak, és továbbra is együtt építik azt az életet, amely egykor egy táncpartner-kereséssel indult. Kislányuk születése után mindössze nyolc héttel már ismét parkettre léptek, ma pedig edzőként segítik a következő generáció fejlődését. 

Az ő történetük jól mutatja, hogy a versenytáncban a tökéletes összhang nemcsak a koreográfiákban, hanem olykor az életben is megszülethet.

A teljes videót itt nézhetik meg: