Egy hét Balaton, épp a nem nagy kánikulában, alacsony vízállás mellett. A főhadiszállásunk Zánka volt, egy autentikus, ugyanakkor nagyon takaros szálláson. Az ott eltöltött hét alatt jöttek-mentek a vendégek, többen voltak, akik mindössze egy-két éjszakára érkeztek. Feltűnő volt az is, hogy még az utolsó pillanatban sem tűnt lehetetlen vállalkozásnak szállást találni. Ez önmagában természetesen nem helyettesít egy kihasználtsági statisztikát, de arra utalhat, hogy finoman fogalmazva sincs mindenhol túlfoglalás, és a Balatonon már nem feltétlenül kell hónapokkal korábban lefoglalni minden szabad ágyat.

Zánkáról Káptalantóti, Badacsony, Keszthely, Balatonfüred és Tihany felé indulva nemcsak a táj, hanem a nyári forgalom is folyamatosan változott. Mintha minden település a balatoni szezon másik arcát mutatta volna: az egyik helyen sorok és – bár nem a régi időket idéző – zsúfolt üzletek, néhány kilométerrel arrébb szinte zavarba ejtő nyugalom fogadott.

A strandkapunál még csak bemelegít a pénztárca

A zánkai strand – sok más balatoni fürdőhelyhez hasonlóan – fizetős. A felnőttbelépő 1500 forintba került, ami a környéken átlagosnak mondható, családi jeggyel pedig nagyjából 5–6 ezer forintból lehetett bejutni (a gyermekek életkorában függvényében). A valódi költekezés azonban csak a kapun túl kezdődött. A pizzák ára jellemzően 4500 forint körül mozgott, a főtt kukoricáért 1500–1800 forintot kértek, a rántott sajt sült krumplival 4500 forintba került, de találkoztunk ötezer forint feletti ajánlattal is. Tíz dekagramm hekkért strandtól és településtől függően 1150–1500 forintot kellett fizetni.

A matematika gyorsan kijózanítja az embert. Egy négytagú család belépője önmagában még nem feltétlenül megterhelő, de ha mindenki eszik egy főételt, kér mellé innivalót, esetleg fagylaltot vagy kukoricát, egyetlen strandi étkezés könnyen 20–30 ezer forintba kerülhet. És akkor még nem beszéltünk a szállásról, a reggeliről, az utazásról vagy az esti programokról.

A strandon több családdal is szóba elegyedtem, és a beszélgetésekben visszatérő motívummá vált a SZÉP-kártya. Többen egyenesen úgy fogalmaztak, hogy az azon év közben felhalmozott összeg nélkül valószínűleg nem a Balatont választották volna. A kártyán lévő pénzt külföldön nem tudják elkölteni, belföldön pedig a Balaton továbbra is kézenfekvő úti cél. Ha Magyarország, akkor sokak számára még mindig a magyar tenger az első gondolat – még ha a Tisza-tó egyre tudatosabban próbál is valódi alternatívává válni.

Tihanyban még viszonylag sok turistával találkoztunk, az üzletekben dolgozókkal beszélgetve azonban egészen más kép bontakozott ki. Szinte mindenki pocsék forgalomról beszélt. Saját becsléseik szerint a 2025-ös bevételük már csak nagyjából a fele lehetett a még elfogadhatónak tartott 2024-esnek, az idei szezon pedig eddig még a tavalyit is alulmúlja. Ezek természetesen nem hivatalos adatok, hanem a saját kasszájukból és napi tapasztalataikból kiinduló vélemények, de feltűnő volt, hogy egymástól függetlenül szinte ugyanazt mondták.

A balatonfüredi Tagore-sétányon látottak sem cáfolták ezt. A nyári szezon kellős közepén inkább lézengtek, mint hömpölyögtek az emberek, a büfék előtt nem alakultak ki hosszú sorok, az egyik „mindenes” strandbolt pedig végkiárusítást hirdetett. Nem volt kihalt a város, de hiányzott az a nyári lüktetés, amelyet az ember Balatonfüred nevéhez ösztönösen hozzákapcsol.

Keszthely ezzel szemben megmutatta, hogy a jól körülhatárolható, minőségi látványosságok továbbra is képesek tömeget vonzani. A Festetics-kastély kívül-belül lenyűgöző, és mindenkinek érdemes megnéznie, aki a környéken jár. Egy négytagú család nagyjából tízezer forintért léphet be, a pénztáraknál pedig kígyózó sor jelezte, hogy van erre kereslet. Badacsonyban még erősebben tért vissza a régi balatoni nyarak hangulata: emberekkel telt meg a sétány, a boltokban nézelődtek, a büfék előtt pedig hekkért, lángosért és más finomságokért álltak sorba. Igaz, az is lehet, hogy a máshol tapasztalt szellősség után a szemem már kisebb tömeget is zsúfoltságnak érzékelt.

A kirándulni vágyóknak, programokat keresőnek meleg szívvel ajánlom még a tihanyi üregsimogató, a Salföldi Major, az El Valle Grande Ranch – Szent György-hegyi Állatsimogató és Szabadidős tér meglátogatását, ahogy a Hegyestűi Kilátót és Geológiai Bemutatóhely felfedezését is. Ezekre a helyekre egy négytagú család nagyjából 5–6 ezer forintért nyerhet bebocsátást. (Az ürgesimogató ingyenes.)

A megmaradt vendég lett a „jó adós”

A balatoni vendéglátósok magyarázataiban ugyanazok a tényezők tértek vissza: emelkedő bérek, elszálló alapanyagárak, többszörösére növekvő energiaköltségek, egyes esetekben pedig megduplázódó bérleti díjak. Ezek valódi terhek, amelyeket egy vállalkozás nem tud korlátlan ideig lenyelni. Csakhogy a vendég oldaláról nézve ettől még ugyanúgy nehéz elfogadni, hogy egy strandbüfében ötezer forint körüli összegbe kerül egy egyszerű étel.

Ehhez még a Balatonig sem kell elutazni. Elég megnyitni Budapesten egy népszerű ételrendelő alkalmazást, ahol egy teljesen hétköznapi, nem Michelin-csillagos étteremben a cordon bleu hasábburgonyával már több mint hétezer forintba kerülhet, a pizzák pedig sok helyen ötezer forint környékéről indulnak. Erre jön rá a szállítási és a rendszerhasználati díj. Joggal merül fel a kérdés: mi kerül egy cordon bleu-ben több mint hétezer forintba, és létezik-e olyan hétköznapi pizza, amely valóban megér ötezret?

A vendéglátósok költségnövekedésre hivatkozó érveiben kétségtelenül van igazság. Ugyanakkor a vendégek egy részében óhatatlanul felmerül a gyanú, hogy bizonyos esetekben már nem pusztán a drágulás továbbhárításáról, hanem indokolatlan túlárazásról van szó. A probléma ezzel bezáruló körforgássá válik: a magas árak miatt kevesebben indulnak el, a csökkenő forgalom miatt pedig a szolgáltatók a megmaradt vendégektől próbálnak több bevételhez jutni. „Nehezen, de felszín felett tudunk maradni. A legnagyobb nehézség, hogy sok vendéglátóhely versenyez kevés vendég kegyeiért” – fogalmazott büfétulajdonos.

A Balatonnál végig az volt az érzésem, mintha banki nyelven szólva én lennék a jó adós: az, akin még be lehet hajtani azt, ami másokon már nem. Mintha a szállásadók és a vendéglátósok a megmaradt vendégekkel próbálnák megfizettetni az elmaradók után keletkező veszteséget. Ez üzletileg rövid távon érthető reakció lehet, hosszabb távon azonban éppen a fizetőképes keresletet riaszthatja el.

A legfrissebb országos számok árnyalják, de nem cáfolják a helyszíni tapasztalatot. A KSH 2026. júniusi adatai szerint a vendégek száma 2,2, a vendégéjszakáké 2,5 százalékkal maradt el az egy évvel korábbitól. Az első fél év egészében ugyanakkor a belföldi vendégek száma 2,3 százalékkal nőtt, a külföldieké 0,2 százalékkal csökkent. Vagyis országosan nem beszélhetünk a belföldi turizmus összeomlásáról, a regisztrált vendégszám azonban nem mutatja meg, mennyit költenek az emberek, milyen hosszú időre érkeznek, és hány büfét vagy üzletet kerülnek el az árak miatt.

A Balaton továbbra is gyönyörű, a településeknek megvan a maguk összetéveszthetetlen hangulata, egy-egy helyen még át lehet élni azt, amiért generációk térnek vissza a tóhoz. A legfontosabb kérdés azonban már nem az, hogy szeretjük-e a Balatont, hanem az, hogy meddig tudjuk még megfizetni. A látottak alapján erre egyre kevesebb magyar család tud magabiztos igennel válaszolni.

(Borítókép: Fürdőzők a balatonfüredi Kisfaludy strandon 2026. június 28-án. Fotó: Krizsán Csaba / MTI)