A terem közepén hosszú, sötét, terítő nélküli faasztal állt. Közepén kör alakú nyílás tátongott, mintha ott egykor lett volna valami, amit kiszereltek, aztán elfelejtették visszatenni. Senkit sem zavart. Az asztal egyik végén egy kalap hevert. Mellette kávéscsésze állt. A kávét már megitták belőle, a zacc beleszáradt az aljára. A csészét nem vitték el. A kalapot sem.

A falon szakállas férfiak portréja lógott. Komor tekintetek. Száz éve ezt a termet figyelték, ahová most emberek érkeztek. Egy pöttyös ruhás nő csendben rendezgette papírjait. Egy fekete hajú asszony keresztbe tette lábát, arcát a haja félig eltakarta. Egy alacsony, ősz szakállú férfi úgy huppant le a székre, mintha mindig ugyanoda ülne.

Az ülés pontosan kezdődött. Valaki megköszörülte a torkát, valaki kinyitotta a dossziéját, valaki befejezte a telefonbeszélgetését az ajtóban.

“Akkor kezdjük.”

A tollak egyszerre mozdultak. Az első napirendi pont meglepően egyszerűnek tűnt. Ötfogásos vacsorát terveztek. Először a menüről kellett dönteni. A levest gyorsan elfogadták. A halnál rövid vita alakult ki: valaki tengeri halat szeretett volna, más maradt volna az édesvízinél. A húsról többet beszéltek, mint a levesről és a halról együtt. A desszertnél gyors volt az egyetértés, a sajtnál valaki megjegyezte, hogy jó lenne hazai termelőtől beszerezni. Erre többen helyeslően bólogattak.

Összeállt az öt fogás. Eldőlt, ezt fogják most elkészíteni. Ezt fogják ma feltálalni. Ezt fogják ma megenni. Valaki megjegyezte, hogy már éhes, direkt nem reggelizett. Ekkor valaki a terem túlsó végéből megszólalt.

“Elnézést! És ki fog főzni?”

A kérdés után csönd lett. Valaki levette a szemüvegét. Valaki a mennyezetet bámulta. Valaki a papírjai között keresett valamit, mintha ott lenne a válasz. A kérdés hosszú ideig ott maradt az asztal fölött.

Végül valaki azt javasolta, hogy mindenki ajánlhasson szakácsot. Néhányan helyeslően bólintottak, de a terem másik végéből érkezett az ellenvetés: mi történik, ha ugyanazt a szakácsot ketten is jelölik? Valaki halkan megjegyezte, hogy ez összeférhetetlenségi kérdéseket vethet fel. Mintha csak erre a szóra vártak volna. Valaki feljegyezte. Valaki bólintott.

Valaki azt javasolta, hogy erre talán mégse kellene pályázatot kiírni. Másvalaki hozzáfűzte, hogy a szakmai önéletrajz és a referencia is túlzás volna. Újabb hozzászólás érkezett: a referenciák hitelességét amúgy is ellenőrizni kellene.

Mire az első oldal megtelt jegyzetekkel, már senki sem beszélt a vacsoráról. Mindenki a szakács kiválasztásának rendjével foglalkozott.

Az öt fogás változatlan maradt. Leves. Hal. Hús. Desszert. Sajt. Csak a szakács hiányzott. Aki főz.

Szünetet rendeltek el. A székek egyszerre csúsztak hátra, az emberek elindultak kifelé. A folyosóról kávégép zúgása hallatszott, valaki nevetett, valaki halkan telefonált.

A terem néhány perc múlva ismét megtelt. Mindenki visszahozta dossziéját, tollát, véleményét. Beszélgettek, érveltek, jegyzeteltek. Továbbra sem tudták, ki lehetne a szakács.

Odakint már alkonyodott. Valaki felkapcsolta a villanyt. A sárga fényben a régi portrék arca megváltozott, mintha közelebb hajoltak volna az asztal fölé. Az elnök végül becsukta maga előtt a dossziét.

“A fennmaradó kérdésekre a következő ülésen térünk vissza.”

Senki sem tiltakozott. A székek ismét hátracsúsztak. A papírok eltűntek a táskákban, kabátok kerültek elő, valaki a telefonját kereste, valaki sietve búcsúzott.

Az öt fogásból egy sem készült el. Mindenki éhesen távozott. Maradt a csésze, benne száradt zacc, az asztal közepén a kör alakú nyílás, és a kalap, amit senki sem vitt magával. A falon szakállas férfiak portréja lógott.