Csend, gyász és lezárt kapuk. A parajdiak az elmúlt egy évben kénytelenek voltak szembenézni a fájdalmas igazsággal: a sóbánya, mint turistalátványosság, örökre a múlté. A település közepén álló főbejáratnál – ahol két éve még ezrek tolongtak naponta a gyógyító levegőért – ma koszorúk, emlékszalagok és mécsesek állnak. Parajdon jártunk, valamivel több mint egy év telt el a sóbánya katasztrófája óta. Videónk a fenti lejátszóra kattintva indul.

A helyiek eltemették a bányájukat. A vizet már nem szivattyúzza senki, egyrészt félő, teljesen beomlik a hegy, ha az alámosott kősó tömbök alól kimegy a víz, másrészt a veszélyes hulladéknak minősülő víz mindent megölne, nincs hová kiönteni a több millió köbméter sós lét.

• A parajdi sóbánya 2025 május 29-én vízbetörés következtében beomlott, azóta végleg bezárt.
• A bánya bezárása miatt megszűnt a turizmus és a munkahelyek nagy része, a helyi vállalkozók, sóárusok, vendéglátósok többsége elköltözött vagy feladta vállalkozását.
• A lakók és visszajáró vendégek csalódottságot, kilátástalanságot és gyászt éreznek a bányavesztés miatt.
• Elmaradt a régóta javasolt védőgát megépítése, a helyiek az Országos Sóipari Társaság hanyagságát, felelősségvállalás hiányát hibáztatják.
• A település jelenleg üres, a panziók és üzletek zárva, a megmaradt sókészletek fogyóban vannak; a sóvidéki élet megszűnt, Parajd gyászol.

2026 július 26-a Parajd. Az egyház az idősek és a nagyszülők napját hirdette meg erre a vasárnapra. A parajdiak is az időseket ünnepelték, a délelőtti szentmise után otthonaikba húzódva, nem éppen vidáman. Mert vidámságra itt 2025 május 29-e, a vízzel elárasztott sóbánya beomlása óta nincs túl sok okuk az ittenieknek. A bezárt bánya miatt nincs munka, nincs turista, nincs vendég, nincs pénz, nincs megélhetés.

A bánya egykori bejárata előtt levő híres parajdi kürtös kalácsos bódéja is üresen áll, Zoli, a kalácsos már Budapesten próbálkozik, Parajdon a kalácsok alapanyagának árát sem tudta volna kitermelni, pedig régen száz méteres sorokban álltak az emberek a portékájáért. Elhagyta az otthonát, új életet kezdett, Parajd hallatán könnybe lábad a szeme, nem akar beszélni a múltról.

- A fiam itt gyógyult meg, asztmás volt, ide hordtuk, nem orvoshoz, ez egy csoda hely volt - sírta el magát a bezárt bányabejárat előtt Árpád. - Most kezdik tervezni a gátat, ami megakadályozta volna a vízbetörést a bányába? Ez olyan, mintha az edző a már elvesztett focimeccs után akarná lecserélni a kapust. Évtizedekkel korábban mondták a szakemberek, kell a gát. Nem épült meg. Tudatosan. Szándékosan. S most itt vagyunk, halott a bánya.

Sándor Esztergomból járt évente kúrálni magát Parajdra, a természetes gyógyászatban, a gyógyfüvekben hisz. Azt mondja, egy hét Parajd annyi energiát adott a tüdejének, amivel egy évig nem volt semmilyen légzési nehézsége:

- Még most is lehet érezni a bánya bejáratánál ezt a kénes illatot, de ugyanakkor már valami poshadt szaggal, az állott víz szagával is keveredik. A tordai sóbarlang még működik, de hát Parajd volt az igazi. Nem tudom sírjak-e vagy üvöltsek a dühömben, ha látom mi van itt. Üresség. Kilátástalanság. Elköltöztek a vállalkozók, a bányászok, a panziók üresek, nem sikerült átformálni a turizmust, aki vadászni akar, aki biciklizni akar, aki túrázni akar máshová megy, ide a sóért jöttek az emberek. Itt két éve még 30 üzletben árulták a parajdi sót, ma öt működik. Áru van, a címke rajta parajdi, de vannak kétségeim, mi van a zacskókban, dobozokban, ha a bánya egy éve leállt.

Az az öt sóárus, aki még nem zárta be a boltját esküszik, a korábbi években felhalmozott készleteiket árulják, felvásárolták azoknak a kereskedőknek is a raktárait, akik feladták, elköltöztek, máshol, más vállalkozásba kezdtek.

- Ha több turista, több vásárló jön egy nap annak csak félig örülünk, mert az jó, hogy eladjuk az árut, de minden nap kevesebb lesz az eredeti parajdi sóból, s mivel nem tudunk vásárolni, nem tudunk új árut csomagolni, egyszer csak kifogy a készlet - mondta a Blikknek az egyik sóbolt eladója, Anikó. - Nálunk öt kilós a legnagyobb kiszerelés, de van még bolt, ahol 25 kilós zsákban is lehet kapni sót, meg ilyen téglaszerű tömbökben, ők a bánya megmaradt készleteiből vesznek. Az viszont már nem biztos hogy eredeti, parajdi só. Nagyapám, ha élne, az ízéről megmondaná, ő azt is meg tudta különböztetni, hogy melyik parajdi tárnából való a só. Míg van mit árulni maradunk, de hogy utána mi lesz ?

A Kovács család panziójában 2025 május 29-én, a bánya beomlásának a napján a Blikk tudósítói voltak az utolsó vendégek. A szállás árait csökkentették, mini welness részleget is kialakítottak, de nagyon kevés a vendég.

- Két éve nyár közepén már csak októberre tudtunk foglalást felvenni, teltház volt, most meg lasszóval kellene fogni a vendéget, ha egyáltalán keresne valaki szállást - mondta a két panziót is üzemeltető András. - Bányamérnök az eredeti végzettségem, azért nem dolgoztam ott, mert éreztem, hogy baj lesz. A bánya melletti pincémbe öt éve tört be a víz, megtettem amit kell, betonoztam, megelőztem a nagyobb bajt. Ezt kellett volna tenni nagyban is, tudtuk, hogy a patak egyszer betörhet a bányába, régen meg kellett volna építeni azt a gátat, amivel ez kivédhető lett volna.

Ám a bányát üzemeltető Országos Sóipari Társaság (Salrom) csak a profitot nézte, nem költött a biztonságra, amikor meg bekövetkezett a baj magára hagyta a Sóvidéket.

- Eltelt egy év. Annak is örülhetünk ha nem omlik be a bánya, s nem viszi magával Parajd azon részét, ami a környékére épült - folytatta az egykori mérnök. - Sokan vádolják a céget azzal, hogy szándékosan tették tönkre a bányát, de ez nem igaz, hiszen milliárdos bevételtől estek el a katasztrófa miatt. Inkább a hanyagság, a nemtörődömség, az előrelátás, a szakértelem hiánya az ok. Na és a felelősségvállalás is elmaradt, mert ugyan a vizsgálat még folyik, de nagyon úgy fest, a természet lesz a hibás, azt meg nem lehet bíróság elé citálni. Kártérítés? Ígért mindenki mindent, az egy ötödét ha megkaptuk az is sok. A turizmus átalakítása nem sikerült, itt a sót, a barlangot keresik, az meg nincs, aki vadászni, lovagolni, sziklát mászni akar, az a bevált, megszokott helyekre megy, nem Parajdra.

A zarándokhelynek kinevezett lezárt bányabejáratot nem csak a nosztalgiázó öregek, fiatalok is felkeresik. Melinda gyerekkorában sokat járt a sóbányába, a mélyben kialakított játszótérre, a gyerekeinek ezt már nem fogja tudni megmutatni:

- Tragédia. Reménytelenség. Felelősség. Ez a három szó jut eszembe, amikor itt állok a könnyeimmel küszködve a bánya bejárata előtt a rács, a lakat, a koszorúk láttán. Több gyerekkori pajtásom épített vállalkozást a parajdi turizmusra, évekig gürcöltek a németeknél meg a hollandoknál napi 12 órákat, hogy a pénzből itthon vállalkozást indíthassanak. Most meg ugyanott vannak, 15 évvel idősebben, a semmiről kezdve újra, hogy megélhessenek. Itt tönkrement minden, nem tudunk egy kalácsot venni a gyereknek. Bezárt boltok, bezárt éttermek, félig kész, befejezetlen panziók, lehúzott redőnyök. Poshadt kénes szag, ez maradt Parajdból. A hírekben egy szó se esik régóta arról, mi van a vizsgálattal, mi lesz a gáttal, a vízzel elárasztott bányával. Megmondjam? Semmi.

István és Zita is kihozták a fiaikat a bánya bejáratához. Néhány faluval arrébb laknak, itt töltötték a gyerekkorukat, itt dolgoztak nyáron diákmunkásként, majd később vállalkozások alkalmazottjaiként:

- Váltani kellett, mert Parajdon ha nincs só nincs munka sem. Még bírjuk, de nem kizárt, hogy egyszer eljön az a pont, amikor mi is úgy döntünk, költözünk. Pedig soha nem gondolkodtunk korábban ezen, aranybánya volt az itteni dolgos embereknek a sóbánya, megélhetés, jövő, azt hittük ez az idők végezetéig tart, annyi só volt odalent, annyi ember járt ide gyógyulásért. Azt mondják gyászos a hangulat Parajdon? Nem. Parajd maga a gyász, A nemtörődömség, a nyereségvágy, a felelősség elhárításának gyászos emlékműve, halott üzletekkel, halott vállalkozásokkal, halott utcákkal. Ennyi volt a Sóvidéknek, élt 2025 évet, s tavaly május 29-én eltemette magát. Meggyilkolták.