Közhely, de a jó horrorfilm általános ismérve, hogy a nézőt elfogja tőle az elemi rettegés. A kivételesen jó darabok még az álmainkba is befurakodnak. A pocsék horrorfilmek elsődleges ismérve, hogy az elviekben félelmetes jelenetek instant nevetségessé, hovatovább kínossá szenderülnek a vásznon. A Léviták könyve című alkotásnak jó híre van, nagy dirrel-durral érkezett a hazai mozikba, még az előzetese is ígéretesnek tűnhet, de a végeredmény meglepően pocsékra sikeredett. Sajnos. 

Romantika és horror

A film története szerint egy világvégi ausztrál kisvárosban egyre terjed a vallási fanatizmus. Ebben a fojtogató légkörben él két fiú, Naim (Joe Bird) és Ryan (Stacy Clausen), akik egymásba szeretnek. A kapcsolatba belép egy harmadik fiú is, és  lényegében emiatt szabadul el a pokol, mert a vallásos szülők – a féltékeny Naimnek köszönhetően – rájönnek, hogy mi zajlik a hátuk mögött.

A „gyógyító” rítus hatására a meleg srácoknak menekülniük kell egy ismeretlen, gonosz lény elől, aki pont annak a személynek a formáját ölti, akire a legjobban vágynak, szeretnek. És természetesen csak ők, a rítus áldozatai, az üldözöttek látják a szerelmük képét öltő gonosz lényt. 

Nem árulok el nagy titkot, a zsánert követő közönség számára pedig egyértelmű lehet, hogy a A Léviták könyve történetének lényege kísértetiesen hasonlít a Valami követ című, nagysikerű horrorfilm koncepciójára, de itt le van öntve némi LMBTQ és vallási mázzal. 

Mi volt ez? 

Egyáltalán nem tartom problémásnak, hogy A Léviták könyve alkotói számos korábbi sikerfilmből inspirálódtak. Sőt, a helyes arányok, a feszültségteremtő képesség, az apró, de érdekfeszítő újítások általában nézhető és élvezetes alkotásokat eredményeznek. A horror pontosan az a műfaj, ahol ma már nem kell újra feltalálni a spanyolviaszt. (Bár az sem baj.) Elég patikamérlegen kimérni mindazt, ami működött, s mind a mai napig működik.

A lényeg, hogy kísértsen, amit látok.

De ebben a filmben a reményteli kezdetek ellenére minden szép fokozatosan félrecsúszik, miközben minden olyan ígéretesen indul. Egyedül az operatőrre nem lehet különösebb panasz.

A téma hangsúlyozásához egyáltalán nem szükséges horrorfilmet készíteni. Más műfajok sokkal elemibb erővel tudnak beszélni erről az ügyről, a szexuális kisebbségek valóban nehéz helyzetéről, ahogyan a vallási fanatizmus kérdéskörét is feldolgozták már sokkal, de sokkal izgalmasabban. Még ebben a hányattatott sorsú műfajban is. És tényleg nehéz helyzetben lévő, mert a botcsinálta rendezők azt hiszik, hogy ha horror, akkor mindent lehet. Még a tehetségtelenséget is elbírja. És igen, a szerencsétlen Micimackó is lehet sorozatgyilkos, ahogyan a gyilkos hódokról is készült már baromi rossz horrorfilm.

Visszatérve, a végeredmény annyira felemás, hogy a néző már azt sem tudja eldönteni – talán nem is kell – , hogy pontosan mit is látott, miközben egy mezei horrorfilmet várt. Tehát rettegést, félelmet, izgalmakat.

Ehhez képest egymás elől menekülő szerelmes kamaszokat kap, akik kielégítik egymást egy éjszakai buszon. Nincs ezzel semmi baj, csak ez nem horror. Nem Hitchcock, Kubrick, Cronenberg és Polanski öröksége. Valami más, ami engem egyáltalán nem hoz lázba, nem is érdekel. 

Többet egy szót se róla. 

4/10