Ma már annyira hihetetlen, hogy napjaink magyar futballszurkolója a fantasyirodalom szférájába sorolja az állítást: a magyar futball a '30-as évek elejétől a '60-as évek derekáig, több mint harminc éven át a világ legközvetlenebb élvonalába tartozott (a magyar edzői karról nem is beszélve), és volt egy jó hat-nyolc éve, nagyjából az 1948 és 1956 közötti időszak, amikor konkrétan mi – vagyis hát Puskásék – fújtuk a passzátszelet a legnépszerűbb labdajátékban.

Felderítő út egy mesevilágba

Dénes Tamás könyve, Az Aranycsapat másképpen ebbe a mesevilágba kalauzol el bennünket, részletesen ismertetve a '30-as évekig visszanyúló előzményeket, a balsikerű 1954-es világbajnoki döntőt, keserű szájízzel felidézve a berni tragédia utáni időszakot, a világ legerősebb válogatottja szétzüllésének elszomorító folyamatát.

Dénes doki művének alaptétele az az állítás, hogy Puskásék Aranycsapata a '30-as, sőt, még messzebb visszamenve, a '20-as évek Duna menti iskolájában, a Jonathan Wilson által megénekelt hősi korszakban gyökerezik. Hiszen Öcsi 1927-ben, Kocsis Sándor és Czibor Zoltán 1929-ben született, de például a másik két extraklasszis, Hidegkuti Nándor és Bozsik József 1922-ben, illetve 1925-ben látta meg a napvilágot, tehát első futballista lépéseiket a '20-as évek végén, a '30-as dekád elején tették meg. 

Ugyanakkor a szerző  –  napjaink megannyi, önnönmaga által felkent, botcsinálta futballtudorával szemben –  nem kicsinyli le a '40-es évek végén kezdődő kommunista korszak sportszervezői és sportvezetői tevékenységét, hiszen az a tény, hogy a Rákosi-adminisztráció, de főleg Farkas Mihály, a honvédelmi miniszter az ország szűkös erőforrásait a sport (ezen belül a labdarúgás) szolgálatába állította, nagyban hozzájárult az Aranycsapat csaknem négy éven át tartó, veretlen diadalmenetéhez. 

Egy világverő csapat egyedfejlődése

A könyv fejezetről fejezetre átveszi az Aranycsapat ontogenezisét, leszögezve, hogy ha Magyarország elmegy az 1950-es brazíliai világbajnokságra, a Rimet Kupa legnagyobb esélyesei közé tartozott volna (Brazília és Uruguay mellett). De nem mentünk el, ahogy az 1948-as londoni olimpia futballtornáját is kihagytuk, és ennek csak az egyik oka volt, hogy az úgynevezett béketábor, a Szovjetunióval az élen, kihagyta a negyedik vb-t. Legalább ennyit nyomott latban a nagy távolság, a brazíliai helyszín, hiszen, ne felejtsük el, alig öt évvel voltunk a háború után, a legtöbb helyen még jegyrendszer működött, egyszerűen nem volt pénz egy ilyen méretű és költségű utazásra.

Mégis milyen volt a magyar válogatott az 1950-es vb idején? Bombaerős! 1949-től már Sebes Gusztáv volt a szövetségi kapitány, és simán ki tudtunk volna állítani egy ilyen tizenegyet: Grosics  –  Balogh, Börzsei, Lantos  –  Bozsik, Kovács I.  –  Budai, Kocsis, Szilágyi, Puskás, Hidegkuti. De már ugrásra készen állt, és többször szóhoz jutott Buzánszky Jenő, Lóránt Gyula, Zakariás József és Czibor Zoltán is, az Aranycsapat későbbi oszlopai. Abban a naptári évben a válogatott csapatkapitánya, az alig 23 éves Puskás Ferenc 12 gólt szerzett! Csehszlovákiát 5:0-ra, Albániát 12:0-ra, Ausztriát 4:3-ra, Lengyelországot 5:2-re vertük, egyebekben becsúszott a Bulgária elleni 1:1 és kikaptunk az osztrákoktól 5:3-ra.

Egyik győzelem a másik után

Ellenállhatatlanul száguldott a válogatott az 1954-es svájci világbajnokság megnyerése felé. 1951-ben valamennyi nemzetközi meccsét megnyerte. Igaz, ez csak három mérkőzést jelentett, de a 16:1-es gólarány több mint imponálónak tetszett. Lengyelország ellen itthon 6:0-ás, Vitkovicében 2:1-es siker Csehszlovákiával szemben, végül a Megyeri úton laza 8:0 Finnország ellenfeleként. Mi sem jellemzőbb a korabeli magyar sportsajtó igényességére, hogy a lengyelek elleni 6:0-t így fogadta a Népszava:  

Elégedettek lehetünk az eredménnyel? A végeredménnyel igen. De a játékkal csak részben. (...) a rossz átadás és a késedelmeskedés, az összekötők öncélú bűvészkedése aligha nevezhető tudatos taktikának. Kocsis mindenáron bravúrokon törte a fejét, Puskás jól kezdett, de aztán teljesen eltűnt.

Ha valaki nem tudná, Kocsis és Puskás egyaránt két gólt szerzett. Képzeljük el, mondjuk, a mai Nemzeti Sport értékelését egy lengyelek elleni hat-null után, amelyik meccsen Szoboszlai és Sallai is két gólt vág... De hát 75 évvel ezelőtt még más volt a mérce.

Innen már nem volt megállás. 1952-ben megnyertük a majdnem világbajnoki erősségű futballtornát a helsinki olimpián, pedig akkor világklasszisaink közül Kubala László már Barcelonában extrázott, Nyers István az Internazionale balszélsőjeként ontotta a gólokat, Szűcs Sándor, az Újpest briliáns centerhalfja pedig... Nos, őt 1951. június 4-én kivégezték. A válogatott védő szerelmével, Kovács Erzsi táncdalénekesnővel disszidálni próbált, tőrbe csalták, elfogták, és Puskás – alighanem kései – interpellációja ellenére (Farkas Mihályhoz) megszületett és végrehajtatott a halálos ítélet.

Premier a Wankdorf Stadionban

Érdekes, hogy csak az olimpia után,  1952. szeptember 20-án , a berni, később elátkozottá váló Wankdorf Stadionban játszott Svájc elleni Európa-kupa-mérkőzésen szerepelt először együtt a klasszikus felállásban az Aranycsapat, de akkor is csak szünet után, amikor Palotás Péter helyére becserélte klubtársát, Hidegkuti Nándort a szövetségi kapitány. Az első pillanattól kezdve pedig csak 1953. május 17-én Rómában, amikor 3:0-ra megvertük az olaszokat. Figyelemre méltó, hogy mindössze négy alkalommal kezdett a legendás felállásban az Aranycsapat.

Egyébként 1952-ben is megnyertük valamennyi mérkőzésünket, a moszkvai két összecsapás nem volt hivatalos akkor még.

Az a bizonyos római 3:0 már a bemelegítés volt az Évszázad mérkőzésére, amit 1953. november 25-én játszottunk a Wembley-ben, leánykori nevén az Empire Stadiumban. Dénes Tamás érzékletesen ismerteti az előzményeket: Stanley Rous FA-elnök egy évvel korábbi meghívását, amit a svájci Montanában adott át Sebes Gusztávnak, és amit Rákosi felháborodva fogadott, mármint azt, hogy Sebes az ő megkérdezése nélkül igent mondott. 

A Londoni 6:3-ról, amit az FA 90. születésnapja tiszteletére rendeztek, már mindent megírtak. Vagy majdnem mindent, Dénes dokinál azonban az a szó, hogy majdnem, nem játszik.

Angol és magyar labdák

Az például kevéssé ismert (de azért ismert) körülmény, hogy a rigorózusan alapos  Sebes 1953 októberében kiutazott Londonba, lemérte a pálya pontos méretét, futballcsukát húzott, és kipróbálta a gyepet. Megfigyelte, hogy az angolok által használt labdák másképp pattannak, mint a hazaiak. A kapitány pontban a november 25-i meccs időpontjában ment ki a Wembley pázsitjára, hogy feljegyezze a nap állását. Majd a helyszíni szemle befejeztével kért három labdát a roppant készséges Roustól, hogy kipróbálhassák otthon a játékosok. 

Az viszont még e sorok írójának is újdonság, hogy az angolok is kértek és kaptak öt magyar labdát, amit a londoni meccs előtt adtunk át nekik. Dénes Tamás ezt sem mulasztja el megemlíteni.

Ezek után 6:3-ra lemostuk a pályáról az angolokat, hiába volt magasabb a fű a mifelénk megszokottnál...

A következő évben a budapesti visszavágó a Népstadionban (7:1) már egyenesen megalázó volt, mai szemmel és fejjel nézve és elgondolva őrület, hogy egymillió (!) jegyigénylés érkezett a Népstadionba. A káprázatos játék után – ezt is Dénestől tudjuk – a Daily Express magyar nyelven írt cikkel méltatta az Aranycsapatot, és az írásnak ezt a címet adta:

Uramisten!

És ez egy angol lap volt...

Ilyen előzmények után utazott ki a válogatott a svájci világbajnokságra, ahol a döntőben a futballtörténelem legvaskosabb (negatív) szenzációját okozva 2:0-s vezetésről 3:2-re kikapott a nyugatnémetektől. Természetesen azonnal megszülettek a konteók  – hiszen az képtelenség, hogy normális körülmények között kikapjon a világ legjobb válogatottja  – , amelyek közül a két legfontosabb:

Konteók és valódi okok

• Meghatározatlan számú Mercedes gépkocsiért Puskásék eladták a meccset.
• Doppingoltak Fritz Walterék.

Nos, Dénes doktor mindkét kacsát lelövi, és felsorolja a sokrétű okokat, amelyek együttesen okozták a tényleg megemészthetetlen vereséget.

• A mercedeses összeesküvés-elméletről az elmúlt 72 évben egyetlen közvetlen vagy közvetett bizonyíték sem került elő.
• Ha doppingoltak volna is a németek, 1954-ben még nem létezett doppingszabály. De nagy valószínűséggel nem is doppingoltak, bár az gyanús, hogy szinte mindenki sárgaságban betegedett meg a döntő után. Amit azonban fertőzés okozott, és a fertőzést a C vitamin beadásakor használt, nem kellőképpen fertőtlenített injekciós tűk okozták.
• És akkor az okok, amelyek közül a legelső: elképesztő nehéz ágon voltak a magyarok, a negyed-, majd az elődöntőben az akkori világ két (rajtunk kívül) legerősebb válogatottját kellett legyűrni kőkemény mérkőzéseken. Ráadásul a brazil meccs (4:2) tömegverekedésbe torkollott, többen zúzódásokat szenvedtek a mieink közül, az Uruguay elleni elődöntő, amely egyébként a dél-amerikaiak első világbajnoki veresége volt, pedig hosszabbítás után dőlt el. Kocsisék olyan fáradtak voltak a meccs után, hogy az öltözőben hosszú ideig csak feküdtek, és képtelenek voltak kivánszorogni a csapatbuszhoz. 
• Puskás, a csapatkapitány, a világ elismerten legjobb futballistája súlyos sérülést szenvedett a nyugatnémetek elleni csoportmeccsen Liebrich durva belépője nyomán, és úgy volt, hogy nem is tud már játszani a vb-n. A döntő előtt játékra jelentkezett, de a rossznyelvek szerint csak azért, hogy az eredményhirdetéskor ő vehesse át a Rimet Kupát. Kocsis, aki egész életében rivalizált Puskással, és fia, az ifjabb Sanyi szerint jobb játékos is volt Öcsinél (mindezt e sorok írójának jelezte két hónapja Barcelonában, az El Corte Inglés bisztrójának asztalánál), halála előtt nem sokkal az újvidéki Magyar Szónak adott interjúban így fogalmazott: „A berni vereség Sebes Gusztáv lelkén szárad. Nem lett volna szabad betennie a csapatba Puskás Öcsit, aki sérülése folytán nem volt teljes értékű harcos, de mégis játszania kellett, mert az akkori vezetők úgy látták jónak, hogy Puskás vegye át a kupát." Puskás ennek ellenére rúgott egy gólt, meg egy másodikat is, de utóbbit les miatt, tévesen, érvénytelenítették.
• Miután már a 8. percben már 2:0-ra vezettünk Puskás és Czibor góljával, eluralkodott a nagyképűség a játékosokon. A németek ellen pedig ez végzetes hiba.
• Grosics pocsékül védett.
• A második félidőre teljesen elkészült az erejével a magyar válogatott.
• A pletykák (és Czibor visszaemlékezése) szerint a döntő előtti éjszakát két magyar játékos is egy hölgy ágyában töltötte, és nem alvással, a csapat szálláshelyén, a soluthurni Hotel Kronéban. Hetvenkét év után bizonyíthatatlan, hiszen már nem élnek a tanúk, de Zakariás Józsefről és Kocsis Sándorról szól a fáma. 
• A németek a játékosok klasszisát leszámítva mindenben jobbak voltak. Először is a sáros talajon lecserélték a stoplikat hosszabb bőrszegekre, és ezzel jobban alkalmazkodtak a mocsárhoz. Másfelől a sportorvosi hátterük is kilométerekkel jobb volt. A döntő előtt felajánlották a magyaroknak, hogy vegyék igénybe a regeneráló víz alatti masszázskészüléküket, Sebesék azonban nagyképűen visszautasították, mondván, hogy nekik ilyesmire nincs szükségük.
• A nyugatnémet válogatott igenis erős csapat volt, az elődöntőben például 6:1-re szétszedték az osztrákokat. Sepp Herberger pedig a magyarok elleni csoportmeccsen pihentette legjobbjait. 
• És ha mindez nem lenne elég, a döntő hajrájában Mervyn „Sandy” Griffiths walesi partjelző tévesen lest jelzett Puskás teljesen szabályos egyenlítő góljánál. Pedig William Ling, az angol játékvezető már középre mutatott, csakhogy Griffirh lengetésére megváltoztatta ítéletét. 

A szerkesztő is világklasszis

Mindezeket az okokat Dénes Tamáson kívül még egyetlen futballtörténész sem összegezte ilyen részletesen, többek között ezért is nagyszerű könyv Az Aranycsapat másképpen.

No meg Sisák Gábor fantasztikus szerkesztői munkája miatt is. Sisák mindent tud erről a korszakról, méltó társa Dénes doktornak. Ez a remek könyv kettejük együttműködésének eredménye. 

Az Aranycsapat másképpen - Az 1954-es vb-döntő, és ami mögötte van

Hitel Kiadó, 354 oldal

5999 forint

Osztályzat: 9,5/10

(Borítókép: Gáll András / Index)