Ijesztő párhuzamot találtak a mostani klímahelyzet és egy ősi tömeges kihalás közt

Akkor minden idők legnagyobb állatpusztulását okozta a klíma megváltozása.

A földi állatvilág történetének első 280 millió évében a tenger mélyét olyan élőlények uralták, mint a pörgekarúak és a tengeri liliomok. A perm időszak végén azonban óriási vulkánkitörések sorozata hatalmas mennyiségű üvegházhatású gázt juttatott a légkörbe. Az ennek nyomán fellépő globális felmelegedés olyan pusztító hullámot indított el, amely végleg lezárta a perm kort; az eseményt bolygónk történetének legnagyobb tömeges kihalásaként tartjuk számon.

Tömeges kihalás művészi illusztrációja vulkánkitöréssel, villámlással és pusztuló tengeri élővilággal — A tömeges kihalás időszakát vulkánkitörések, szélsőséges éghajlati változások és az óceáni élővilág pusztulása kísérhette
Forrás: Dawid Adam Iurino/PaleoFactory/Sapienza University of Rome

Mi döntötte el, mely fajok élték túl a tömeges kihalást?

A Stanford Egyetem kutatói szoros összefüggést mutattak ki a tengeri élőlénycsoportok drasztikus pusztulása, valamint a vizek magas hőmérséklete és alacsony oxigénszintje között. A nagy kihalást megelőzően a tengerfeneket még rendkívül változatos állatvilág népesítette be: egyes csoportjaik mind a mai napig fennmaradtak, míg másokat már kizárólag a fosszíliákból ismerhetünk.

José Andrés Márquez földtudós és kutatócsoportja arra kereste a választ, hogy vajon mi különböztette meg a túlélő fajokat a végleg eltűnt élőlényektől.

Eredményeik alapján jóval nagyobb arányban pusztultak ki azok a fajok, amelyek érzékenyebben reagáltak a vizek felmelegedésére, illetve az oxigénszint csökkenésére.

A vizsgálatok során a kutatók összesen 38 faj tűrőképességét vetették össze, modellezve a perm–triász kihalás idején uralkodó meleg, oxigénhiányos viszonyokat. A vizsgált fajok közül kilenc a paleozoikumi, 29 pedig az úgynevezett modern faunához tartozott. Míg bizonyos fajok esetében célzott kísérletekkel gyűjtöttek új adatokat, másoknál a korábbi kutatások eredményeire támaszkodtak.

Az adatokból kiderült, hogy a paleozoikumi fauna képviselői jellemzően sokkal érzékenyebbek voltak mind a hőmérséklet-változásra, mind az oxigénhiányra. Ezzel szemben a modern faunához sorolt állatok – például a puhatestűek, a halak, valamint a tengeri csillagok és sünök – jóval ellenállóbbnak bizonyultak.

A melegebb víz fokozta az oxigénhiány hatását

A paleozoikumi állatokat már önmagában a lassú anyagcseréjük is rendkívül sebezhetővé tette. A tengerek hőmérsékletének emelkedésével a csökkenő oxigénkészlet egyre gyorsabb ütemben korlátozta az aerob anyagcseréjüket. Sőt, az oxigénhiány valószínűleg ezen élőlények földrajzi elterjedését is drasztikusan beszűkítette.