Szomorú igazság, de egy esemény van, ahol az egymással legsértettebb, legneheztelőbb viszonyban lévő emberek is képesek együttérzéssel fordulni a másikhoz, ez pedig a temetés. Nolan filmje nem azért epikus, mert egy eposzt dolgoz fel, hanem mert képes szólni egy mélyen megosztott világban a liberálisokhoz és konzervatívokhoz valami olyanról, ami mindannyiunké volt, de elveszni látszik. A film nem a „woke” Hollywood klasszikusokat megszentségtelenítő próbálkozásainak egy újabb hulláma. Még akkor sem, ha Page szereplése miatt okkal lehetett rá számítani.

Helyette az új Odüsszeia egy közös siratóének, amely a nyugati emberiség legnagyobb közös művének a lerombolását gyászolja – a nyugati keresztény civilizációnkét.

A civilizációk esszenciája az, hogy olyan dolgok köré szerveződnek, amik túlmutatnak önmagukon. A titok az, hogy önálló értéket valójában olyan dolgok hordoznak, amelyek többé válnak részeik összegénél, és valahol az összeállás útján olyan érték ébred föl bennük, ami lényegében változtatja meg a dolog természetét – szentté válnak. Nolan ezt érti, és ezért volt képes fájdalommal fordulni egy kétezer éves korszak enyészetéhez. Olyan értékeket és erényeket sirat el, amelyek messze túlmutatnak rajtunk, embereken. A férfi és a nő egységét, a felelősségvállalást, az otthon szeretetét.

Talán a legösszetettebb jelenet Kirké szigete. Nehéz is egyterűvé szerkeszteni az üzenetét. A Kirké főztjét habzsoló martalócokban ott van a kéj és fogyasztási vágytól égő emberiség. Az étel úgy fogyasztja el a férfiakat, ahogy a való világban a közösségi média és a pornó a társadalmunkat. A középpontban ettől függetlenül vitathatatlanul a férfi-női kapcsolat fekszik. Üdítő meglepetés ugyanakkor, hogy a jelenet közel sem egyszerű liberális feminista bűnvádi eljárás.

Kirké a férficsoporttól semmi másra nem számít, csak kizsákmányolásra. Testének kizsákmányolására és női gondoskodásának kizsákmányolására. Disznónak látja őket, és azzá is változtatja őket. Odüsszeusz közbelépése sem változtatja meg ítéletét: az „álcájukba” változtatja őket vissza. Disznóból emberré. Egy egyszerű kortárs liberális alkotás üzenete megállna ennyiben.

Azonban a jelenet nem követi le Kirké ítéletét, se nem veti el azt. Egyszerűen a nyugati szexuális forradalom óta mélyen törött férfi-női társadalmi viszony tragédiáját éljük át benne. Azzal, hogy a hajósok nem erőszakoskodnak, sőt értetlenül állnak a bizalmatlanság előtt, a bűnös megnevezése elmarad, csupán az áldozatot hantolják el. A férfi és a nő utánozhatatlan egységét.

Talán itt érdemes lefutni a kötelező kritikai elemet is – Page szerepét, ami belesimul a siratóének allegóriájába. A Page által játszott férfi karakter ugyanis, bár irányítottan a bátorság kontrasztját jeleníti meg az arrogáns, de gyáva férfiakkal szemben, éppen ezért inkább tűnik a hagyományosnak mondható „bátor asszony–gyáva férfi” toposznak, mint a transzgender ideológia hathatós terjesztésére irányuló kísérletnek. Megjegyzem, hogy minden bizonnyal nem szándékosan, de a karakter ábrázolásának teljessége is inkább egy szánni való kisfiúé, mint egy erős férfié.

A szirének éneke talán a film legkevésbé hangsúlyos, mégis talán legmélyebb része. Az emberiség kiolthatatlan szomját jeleníti meg. Attól különleges, hogy nem a férfiak kielégíthetetlen szexuális vágyának allegóriája, hanem Odüsszeusz egy semleges, tárgytalan sóvárgást jelöl meg benne.

Egy olthatatlan szomjat valami iránt, aminek az ígérete, hogy teljessé teszi az embert, de közben éppen kifosztja. Arról az expedícióról szól, ami azt a forrást kutatja, aminek a vize örökre csillapítja a mélyen bennünk lévő sóvárgást egy otthon után, ami valójában éppen az, amit a civilizációnk elhagyott. Kalüpszó pedig ezt követően a legnagyobb vágyunkra, sóvárgásunk tárgyára mutat rá.

A mai longevity- és fiatalságkultusz idején a lótuszvirág-fogyasztás és Ógügia szigetének összevonása finoman és a didaktikát kerülően üzen nekünk. Az ember számára elviselhetetlen gyötrelemre világít rá: hogy tudatában van saját maga elmúlásának, testének folyamatos és elkerülhetetlen enyészetének. A mai kultúra ezért, ha magát a betegséget, a halált megszüntetni nem tudja, megpróbál megfeledkezni róla. Plasztikával, szabados szexszel, nárcisztikus életmóddal és hamis ígéretekkel a halhatatlanságról. Korunk lótuszvirágaival. Odüsszeusz viszont nem bírja elfojtani magában a vágyat a valós teljességre, még akkor sem, ha ez – az ő esetében – valóban a halhatatlanságról szól. Talán ez a film legkonzervatívabb jelenete: Odüsszeusz a stabil családot, feleségét és fiát, saját népe és otthona iránti szeretetét választja az örök fiatalság, jólét és felelősség nélküli élet helyett.

Odüsszeusz hazatérésének főszereplője viszont nem az eposz hőse, hanem mi vagyunk. A nyugati ember örök próbálkozása és kudarca, hogy a kultúránkból és életünkből száműzött valódi hőst helyettesítse. Ahogy néztem a kérők kétségbeesett próbálkozását valami olyanra, ami számukra elérhetetlen, de a hős számára a természetének része, arra gondoltam, hogy „(...) nem azé, aki akarja, nem is azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené” (Róm 9,16). De az emberiség a civilizációnk elsüllyedését látva is csak úgy reagál, ahogy a kérők a filmben. A kudarcot nem belátva, féktelen, dühödt harccal, aminek nem lehet más vége, csak a teljes bukás.

Összességében viszont – bármilyen meglepő – a film mégiscsak egy nihilista alkotás. A nihilizmus azon formáját mindenki ismeri, ami tagadja, hogy a dolgoknak van értéke. De van a nihilizmusnak egy kevésbé ismert formája. Az, ami csak úgy tesz, mintha lenne a dolgoknak értéke. Az a világkép, ami nem képes válaszolni arra a kérdésre, hogy végső soron miért értékes az adott dolog, honnan és miből nyeri szentségét, az megmarad póznak, tettetésnek, álcának. Nosztalgikus nihilizmusnak. A film ezért minden erénye mellett is megmarad siratóéneknek.

A cél előtt ezért elkerülhetetlenül összeesik a film. A megváltást jelképező nyugati út nemcsak összecsapott és súlytalan, de céltalan is. Hová akarunk nyugatabbra menekülni? A bűnök és bukások, melyeket a film lajstromba vesz, nyugatiak. Talán ez a film legegyértelműbben progresszív gondolata. A vágtában túlhajszolt lónak nem az hoz enyhülést, hogy belevágom a sarkamat az oldalába. Esetleg inkább annak az átgondolása lenne a feladat, hogy a sebesség és az úton való haladás nem önmagában érték. A mozgás csak akkor érték, ha valami értékes felé irányul.

Az Odüsszeusz-film értékét Homérosz adja, nem pedig Nolan. Az eposzban jelen lévő értékek maguk alá temetik a feldolgozás próbálkozását. Nolan bár méltó temetést rendez, de nem képes kiutat mutatni, mert nem tudja megmondani, mitől volt szent az, amit elsirat, így a visszautat sem tudja megmutatni. Ezért egyszerűen újraénekelte az eposzt egy olyan kornak, aminek szüksége volt rá, hogy a saját nyelvén hallja az üzenetét, vagy legalábbis annak egy részét.

A szerző az Axioma Központ elnöke

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Részlet az Odüsszeia című filmből. Fotó:  UIP-Duna Film)