Napok teltek el… Kellett ez az idő ahhoz, hogy visszahallgassuk Pindroch Csaba gyászbeszédét, amit papír nélkül, a szívéből szólva mondott el hétfő kora délután. A színész Szolnoki Péterhez intézett szavai egyszerre voltak fájdalmasak, felemelők, tanulságosak és helyenként humorosak. Százak hallgatták és most az Origo olvasói is láthatják, mit jelentett Szolnoki Péter annak, akivel együtt nőt fel és akihez évtizedes barátság, már-már testvéri kötelék fűzte.

Pindroch Csaba Szolnoki Péter temetésén minden lelket megérintett

„Amikor három éves korodban a Hortobágy mellől a „völgyvárosba” költöztél, annak is legszebb részére, a hegytetőre, az erdő által körülvett Kemerovó-lakótelepre, akkor még kellett egy-két hónapot várnod, míg észreveszed a szobád vitrinjében édesapád hangszerét, a fuvolát. Csillogó volt. Megmutatták neked, de nem engedték, hogy babráljad. Sorsod nem kerülhetted el. Később ez lett a sétapálcád. Ez lett a kardod, a jogarod, ez lett a hangszered. Zenész lettél. Bársony hangot kaptál hozzá. Alázatot tanultál, fegyelmet, szorgalmat. Kaptál egy macsó fejet ehhez, egy nagy szívet is. Nem a legkönnyebb kombó.”

„Mindenhova elmentél, mindenhol felléptél, mindenki mögött fuvoláztál, énekeltél. Húszezer ember előtt, harminc ember előtt, a kút káváján, templomban, stadionban, mindenhol. Popdalokat készítettél nekünk” – kezdett bele hosszú gyászbeszédébe Pindroch Csaba, akinek szavai az egekig hatoltak. Oda, ahol a szél és az eső születik. Sikerült is megríkatnia mindazokat, akik már odafönt várták Szolnoki Pétert. A biatorbágyi temetőben szinte pillanatok alatt támadt fel a vihar, de Pindroch Csaba csak mesélt és emlékei szárnyán megelevenedtek gondolati. 

„Búcsúzunk tőled. Az, hogy mi lesz velünk, az a mi dolgunk. De mi lesz veled?”

„Azt mondtad, hogy a legszebb dalokat, azokat te lehallottad, hogy azt neked súgták. Az utolsó bonbonod a legszebb, a legigazibb, a legtisztább csokoládé, a fekete, az étcsokoládé, a keserű csoki. Ez is hozzád tartozik. Utad végén a Teremtő aranyba öltöztetett, és most búcsúzunk. Búcsúzunk tőled. Az, hogy mi lesz velünk, az a mi dolgunk. De mi lesz veled? Talán majd ott az út végén, a fénynél és az út közben majd integetsz az ufóknak. Az út végén, a fénynél ott áll druszád, a szent. Szigorúan rád néz, majd kacsint és beenged. Ott lesz egy folyosó, egy váróterem. Leülsz majd az őrangyalod mellett a székre és vársz.” 

„Ezért beállsz egy sarokba, és egy kicsit ott elidőzöl” – mondta a jó, vagy talán a legjobb barát. Szavai nyomán pedig halk kuncogások és bátrabb kacajok moraja szaladt végig a temető csöndjében. Hiszen közülük sokan személyesen is hallották, Szolnoki Péter hogyan teremtett humort ott is, ahol az képtelenségnek, túlzásnak tűnt.