„Ugyanolyan napnak indult, mint a többi. 2024. december 18-án elindultam dolgozni Solymárra, a könyvelői irodába, de erős fájdalmat éreztem a fejem hátsó részénél. Vettem be gyógyszert, majd jeleztem a főnökömnek, hogy nagyon nem vagyok jól. A többire nem emlékszem...”

Így indította a beszélgetésünket Marosi Eszter, aki az említett napon, különösebb előzmények nélkül agyvérzést kapott. Felrobbant a fejében egy hat milliméteres aneurizma. A teljes agya bevérzett, majd jobb és baloldali agyi érgörcsöt kapott, ami miatt mindkét látókérge megsérült. A bal szemére ideiglenesen megvakult, a jobbra pedig csőlátása lett. Az eset után hat héttel történtekről már vannak emlékei, ám itt is csak egy kedves ápoló képe rajzolódik ki. 2025 februárjában átkerült az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézetbe (OORI), hogy elinduljon egy hosszú és rögös úton, a gyógyulás felé.

A karácsonyi csoda

„A kezeim között vesztette el az eszméletét” – vette át a szót Marosi Eszter párja, Kemeczei Simon. Eszter akkor ájult el, amikor meghallotta a mentő szirénáját, a baleset óta pedig, ha szirénázó autót hall, automatikusan kirázza a hideg, rosszabb esetben elkezd zokogni, holott nincsenek emlékei abból az időszakból.

Először azzal kerestek meg engem és az édesanyját, hogy felajánljuk-e a szerveit vagy sem, mert a CT-jén semmi más nem látszott, csak egy hatalmas fekete folt

– folytatta Simon, hozzátéve, hogy szerencséjükre volt ott egy orvos, aki szerint minden beteg érdemel egy második esélyt, ezért Esztert lekapcsolták a mélyaltatásból, mondván van-e bármilyen reakciója. Mindenki legnagyobb megrökönyödésére Eszter felült, elmondta a saját és gyermekei nevét, lakcímét, TAJ-számát. „Jöhetett a műtét, de felkészítettek minket a legrosszabbra” – emlékezett vissza elcsukló hangon Simon. A beavatkozás sikeresnek bizonyult, újabb négy nap mélyaltatás után Eszter felébredt.

Az egyik osztályvezető nemes egyszerűséggel karácsonyi csodának nevezte, hogy valaki egy agyvérzés és két stroke után „a kórház folyosóin rohangál és osztja a nővéreket”.

Hol vagyok, ki vagyok?

A gyógyulás azonban nem egyszerű és főleg nem gyors folyamat, a látókéreg sérülése ugyanis azzal járt, hogy Eszter lényegében semmit nem ismert fel maga körül. Sem tárgyat, sem ételt, sem állatot, sem embert.

Ez a mai napig előfordul. Hiába beszélgetünk most, ha kimész és pólót cserélsz már nem tudnám, hogy te vagy az. Látok, látom az arcod, de nincs képi memóriám. A vakoknak például ott van a bot, vagy a kutya, én az emberi hang alapján tudok azonosítani valakit

– mondta Eszter. Mindent az alapoktól kellett újratanulnia. Evőeszközök, mosógép, pohár, szárító, lehetne sorolni a végtelenségig. Amikor hazaengedték a kórházból elkapta egy különös érzés, hogy végre otthon van. Ehhez azonban nem társult ismerős közeg, csak ismeretlen holmik, amiknek nincs meg a helyük. Ahogyan az arcoknak sem.

Az ember a párjával talán könnyebben, közvetlenebbül tud kezelni egy ennyire lehetetlen szituációt. Odaadással, türelemmel leküzdhetők az akadályok és még szorosabbá válhat a kapcsolat. De mi a helyzet a gyerekekkel? Eszternek két lánya van, akik a baleset idején nyolc, illetve tíz évesek voltak.

Bízom benne, hogy ők valamilyen szinten fel sem fogták azt, hogy az édesanyjuk nem ismeri fel őket, már csak azért is, mert minden alkalommal, amikor meglátták, megszólaltak. Ráadásul Eszter is tökéletesen kezelte a helyzetet, így alig volt észrevehető bármiféle változás

– vélekedett Simon. 2025 végére Eszter eljutott oda, hogy már meg tudja különböztetni a lányait, feltéve ha nincsenek sokan egy helyiségben. Iskolai rendezvényen viszont ez továbbra sem sikerül egészen addig, amíg meg nem hallja a hangjukat. Bő másfél év után azonban az otthon végre azt a szerepet tölti be, amit szolgálnia kell: biztonságot, ismerős környezetet, komfortérzetet ad.

Kihívásokkal teli mindennapok

Eszter látásán a Szem(l)életmód Rehabilitációs Központban is sokat dolgoztak, ahol kijelentették, hogy valószínűleg már soha nem lesz ugyanaz az ember mint korábban. Ő ezt nem hajlandó elfogadni, már csak azért sem, mert eddig is olyan ütemben volt képes gyógyulni, ahogy senki nem gondolta volna. Gyermekeknek szóló színfelismerő és memóriajátékokkal fejlesztette a készségeit, melyek eredményesnek bizonyultak, ám pokolian lefárasztották. A Szemléletmóddal való közös munka idén augusztusban véget ér, utána pedig pihenés következik. Eszter mégis kiemelte,

A közlekedés szintén kihívást jelent Eszter számára, aki Pilisvörösváron nőtt fel. Itt a baleset után, folyamatos gyakorlással két hónapba telt újra megtanulnia gyalogosan közlekedni, mert vezetnie természetesen akkor sem szabadna, ha lenne jogosítványa. Támpontok, például illatok alapján jutott el egyik helyről a másikra. Budapest viszont keményebb dió, ahol egy helybéli is képes eltévedni. Eszter is így járt, méghozzá a Göncz Árpád Városközpont metróaluljárójában, ami eleve egy kisebb labirintus tud lenni azoknak, akik ritkán járnak arra.

Megtanultam, ha lemegyek az aluljáróba, akkor balra kell elfordulnom, igen ám, de ez a szakasz akkor le volt zárva. Egy órán keresztül zokogva kerestem a kiutat, majd felhívtam Simont, hogy segítsen. Az volt az ötlete, hogy minden kijáratnál fotózzam le amit látok és küldjem el neki. Így sikerült kilyukadnom a József Attila Színháznál, ahonnan már tudtam merre kell indulnom a hazafelé tartó buszhoz

– mesélte Eszter. Ilyen az amikor valaki rutinból szeretne közlekedni egy ismert terepen, csak a rutin, a tapasztalat időközben elvész.

Stresszfaktor és egészségügy

Ha agyvérzésről, stroke-ról beszélünk, sokak fejében az a kép élhet, hogy ez az 50-es, 60-as korosztálynál fordul elő a leggyakrabban. Nem így van. A 18-40 év közöttiek adják a betegek 70 százalékát. Hogy mi az ok? A stressz.

Eszter most 38 éves és biztos benne, hogy ezek a tényezők okozták az agyvérzését, tekintve egy rendkívül nehéz időszak előzte meg az ominózus decemberi napot. Természetesen nem mindenkivel történik ilyen radikális eset, de tény, hogy a világ más tempóban halad, amihez nem könnyű alkalmazkodni.

A történetben remekül megmutatkozik a magyar egészségügy kettőssége és megosztottsága. Eszter egyszerűen csak csodahelynek hívja az OORI-t, ahol rengeteget segítettek neki, ugyanakkor elmesélte miként zajlott a leszázalékolási procedúrája. 2025 májusában kellett volna megjelennie a bizottság előtt, ám a vizsgálaton nem vett részt, mivel nem tudott annak időpontjáról és helyszínéről. Az értesítést ugyanis a Digitális Állampolgár (DÁP) rendszerén keresztül küldték, ő azonban nem ismerte, és állapota miatt használni sem tudta azt.

A levélben szereplő telefonszámon azonnal felvette a kapcsolatot az illetékes ügyintézővel. Jelezte, hogy nem tudta mi az a DÁP, illetve sem okostelefont, sem számítógépet nem tud használni. Az ügyintéző megértően reagált a helyzetre, és azt kérte, Eszter kézzel írt levélben rögzítse mindazt, amit telefonon elmondott. Nem sokkal később végre megvizsgálták, ahol szintén elmondta milyen problémái vannak. A doktornő rezignáltan vette tudomásul, további kérdéseket nem tett fel.

58 százalék

A szakorvosi határozat szerint Eszter egészségi állapotának mértéke 58 százalék, így a B2 minősítési kategóriába sorolták. Az ennek alapján megállapított havi ellátás összege 63 930 forint. Eszter nem értett egyet a döntéssel ezért fellebbezést írt. A határozat indoklásában ugyanis az agyvérzést noha megemlítették, annak következményeit, így az arcvakságot nem. Az újabb vizsgálatra 2026. április 15-én került sor.

A vizsgálat végén az orvos egy e-mail-címet adott meg, és azt kérte, Eszter erre küldje el az előírt hasi ultrahang vizsgálatának eredményét. Ennek eleget is tett: elvégezték a vizsgálatot, majd az eredményt elküldte a megadott e-mail-címre. Július 2-án azonban levelet kapott a bíróságtól, amelyben tájékoztatták, hogy az igazságügyi orvosszakértői vizsgálat eredménye nem érkezett meg hozzájuk. Eszter ezzel kapcsolatban levelet írt az április 15-én kapott e-mail-címre, ám megkeresésére azóta sem kapott választ. Hogy innentől mi a teendő? Ez a tízmilliós kérdés.

Azért vannak a jó barátok

A család példaértékű és összetart, de mi a helyzet a barátokkal? Eszter elmondta, hogy meghallgatott egy interjút Kulka Jánossal, akivel egyébként nagyon szeretne egyszer találkozni. A színművész 2016-ban kapott stroke-ot és azóta ritkábban jár társaságba, illetve kevesen is látogatják.

Ezzel a gondolattal Eszter is tud azonosulni. Sok barátját elvesztette, mert azok nem tudták, vagy nem akarták kezelni a helyzetet. Való igaz, hogy mindenkinek megvannak a saját problémái, élete, ami mellett nehéz alkalmazkodni egy ennyire egyedi szituációhoz. De akkor az a bevett megoldás, hogy az embert eldobjuk, mert az elromlott?

Szeretném, ha a társadalmunk megértené azt, hogy attól, ha valaki megváltozik, még ugyanolyan ember marad

– mondta Eszter a könnyeivel küszködve. Simon szerint sokan úgy gondolják, csak akkor van értelme tenniük valamit, ha annak kimondottan pozitív hatása van, ha az valami látványos tett, holott nem. Nincs szükség sajnálkozásra, nem kell lehozni a csillagokat, elég a jelenlét. Egy köszönés, egy villámlátogatás, egy közös sírás, ezek néha felérnek egy terápiával.

Eszter az OORI-ban megtapasztalta, hogy nincs egyedül ezzel a problémával. Több emberrel találkozott, legyen az fiatal vagy idős, akikhez alig, vagy szinte senki nem járt be. Nehéz belegondolni, hogy min megy keresztül a beteg mellett a család, de ilyenkor jön elő az empátia fontossága, ami mára ritkaságszámba menő tulajdonsággá vált.

Hála és kitartás

Eszter hálás a családjáért és rengeteget tanult önmagáról a baleset óta. Korábban háromszor volt szemműtéte a kancsalsága miatt, amiket azért végeztetett el, mert rendre beszóltak neki. A stroke miatt ez az enyhe kancsalság visszatért, ám már teljesen hidegen hagyja.

Rájöttem, hogy így vagyok jó, ez vagyok én. Sosem volt önbizalmam, ritkán néztem tükörbe, de mivel a baleset óta a saját arcom sem ismerős, ezért igenis nézegetem magam, minden apró arcvonásomat, hogy tudatosuljon ki is vagyok

– mondta. Marosi Eszter történetét megismerni nem volt sétagalopp. Érzelmileg megterhelő, szívszorító élmény, ami napokig a hatása alatt tartott.

A beszélgetés után mégsem úgy álltam fel, hogy kiscicás képeket kell nézegetnem, mert annyira melankolikus lettem. Eszter ugyanis példamutatóan kezeli az állapotát, inspirál és legyen bármilyen rögös az út, ő rajta marad. Mert így lehet haladni, tervezni, lépésről lépésre, nem csak átvészelni, hanem élni.

(Borítókép: Marosi Eszter. Fotó: Kaszás Tamás / Index)