TechtudSzerző: magyarnemzet 2026. 07. 30. 8 percnyi olvasás
Öt napig sodródtak a nyílt óceánon a túlélők, miközben falkákban támadtak rájuk a cápák.
Az USS Indianapolis a kapott szigorúan titkos parancs szerint az amerikai tengerészgyalogság által az előző év nyarán elfoglalt Tinian-atollra tartott, hogy leszállítsa az atombombát a korallszigeten kiépített repülőtérről a Japán elleni speciális bevetésre induló B-29-es hadászati nehézbombázó egységnek.
McVay sorhajókapitány határtalanul megkönnyebbült, amikor az USS Indianapolis a Csendes-óceánt átszelve, majdnem két hetes eseménytelen hajózás után szerencsésen befutott Tinian kikötőjébe. Július 28-án, miután kirakodták a nehézcirkáló halálos rakományát és feltöltötték a hajó készleteit, az USS Indianapolis elhagyta a tiniani hadikikötőt.
Az USS Indianapolis Portland-osztályú nehézcirkálót 1932. november 15-én állították hadrendbe az Egyesült Államok haditengerészeténél. A 190 méter hosszú és 20 méter széles hadihajó a turbinás hajtásának köszönhetően 32,7 csomó ( 60,6 km/h) maximális sebesség elérésére volt képes. Fegyverzetét kilenc, három forgatható páncéltoronyban elhelyezett 20,3 cm-es főlöveg, nyolc 12,7 cm-es löveg, tizenkettő 4 cm-es Bofors légvédelmi ágyú, valamint huszonnégy 20 mm-es Oerlikon légvédelmi gépágyú alkotta.
A kapott parancs alapján a nehézcirkálónak Guam érintésével a Fülöp-szigeteki Leyte -öbölbe kellett hajóznia, hogy besoroljon a Japán elleni támadó hadműveletre készülődő és Jesse B. Oldendorf altengernagy parancsnoksága alatt álló 95. csapásmérő flottakötelékbe. A Mariana-szigetekhez tartozó Guamra vezető út eseménytelennek ígérkezett, mivel az előző hónapok sikeres amerikai hadműveleti teljesen kiszorították a véres veszteségeket elszenvedett japán császári flottát ebből a térségből.
Az USS Indianapolis, csakúgy, mint a San Franciscóból a Tinian-atollig tartó hosszú úton, most is kíséret nélkül, magányosan szelte az óceán hullámait. A küldetés titkossága miatt elrendelt teljes rádiócsendet azonban nem oldották fel, noha az atombomba leszállítása után ennek már kevésbé állt fenn az indokoltsága.
Július 29-én napközben a legénység szolgálaton kívüli tagjai a hajó fedélzetén sütkérezve élvezték a trópusi nap melengető sugarait, vagy a fedélközi kantinban iszogattak, illetve a legénységi hálókörletben pihentek. Amikor a langyos alkonyban a napkorong alábukott nyugati látóhatáron mindenki arra gondolt, hogy a még Guamig hátralévő út is olyan lesz, mint egy sétahajózás.
Hasimotho Mocsicura korvettkapitány, a japán I -58 japán tengeralattjáró parancsnoka számára egyre inkább úgy tűnt, hogy sikeres bevetés nélkül lesz kénytelen befejezni a háborús haditengerészeti pályafutását. Az I-58 már két hete járőrözött a Csendes-óceán végtelen víztömegén anélkül, hogy akár csak egyetlen hajóval is találkozott volna.
Az I-58 magányosan cirkált a Mariana-szigetek japán hadihajók számára ekkorra már életveszélyessé vált vizein, hiszen bármikor felbukkanhattak a Gumaról rendszeresen felszálló amerikai repülőgépek, hogy meglepjék az akkumulátorait csak a felszínen feltölteni képes, és éppen ezért itt védtelenül kiszolgáltatott japán tengeralattjárót.
Július 29-én nem sokkal éjfél előtt az ügyeletes őrszem izgatott hangon azt jelentette a kapitánynak, hogy egy nagy és elsötétítve haladó hajót fedezett fel a horizonton.
Az ezüstös holdfényben fürdő óceánon élesen kirajzolódott az óriási hajó sötét sziluettje.
Hasimotho korvettkapitány gyorsan átlapozta a típuskönyveket és a hajó kontúrja alapján megállapította, hogy az a legnagyobb valószínűséggel egy Portland-osztályú amerikai nehézcirkáló.
A kapitány azonnal parancsot adott a merülésre; a bársonyos csendes-óceáni éjszakában utazótempóban, nagyjából 17 csomós sebességgel haladó amerikai hadihajóról ugyanis szemmel láthatóan nem vették észre a japán tengeralattjárót.
A periszkópmélységbe süllyedt I-58 parancsnoki harcálláspontján Hashimoto korvettkapitány szeme a periszkóp okulárjának gumipárnájához tapadt.
A japán parancsnok először meghatározta az amerikai nehézcirkáló távolságát és sebességét, majd gyorsan kiszámította az torpedóvetéshez szükséges irányszögeket. Hasimotho korvettkapitány parancsot adott a kettes és a négyes vetőcső elárasztására, illetve felnyitására.
Ezután továbbra is a periszkópra tapadva helyesbítette az irányszögeket, majd elkiáltotta magát: „Kettes és négyes vetőcső, tűz!” A kilőtt két Type 95 típusú torpedó nesztelenül suhant a mit sem sejtő USS Indianapolis felé a holdfényes éjszakában.
1945. július 30-án, éjfél után 14 perccel hatalmas detonáció robaja rázta meg az USS Indianapolis nehézcirkálót, majd rögtön utána egy második és még nagyobb robbanás hangja. Az első japán torpedó a tatfedélzet alatt csapódott a hajótestbe és feltépte a nehézcirkáló egyik gázolajtartályát, begyújtva az üzemanyagot.
A második torpedó, ami a hajóderék környékén érte a nehézcirkálót még ennél is nagyobb kárt okozott, mert a légvédelmi lövedékek raktárába csapódva felrobbantotta az ott tárolt lőszereket is. A lőszerraktárban bekövetkezett robbanás megroppantotta a hajógerincet, a fedélzetet pedig a meggyulladt olaj lobogó lánggal égő tűzszőnyeggel borította el.
A hatalmas lékeken át beömlő tengervíz miatt az első torpedó becsapódásától számított alig 12 perc elteltével az USS Indianapolist elnyelte az óceán.
McVoy sorhajókapitány a torpedórobbanások után pár perccel később – miután meggyőződött róla, hogy a nehézcirkálóját ért sérülések végzetesek –, parancsot adott a süllyedő hajó elhagyására. Az olajtól csúszós és lángolva égő fedélzeten nem maradt idő a mentőcsónakok leeresztésére; a túlélők ezért a vízbe ugorva igyekeztek minél távolabbra kerülni gyorsan süllyedő hadihajótól.
A menekülést jelentősen megnehezítette, hogy a vízbe kiömlő olaj is meggyulladt, ezért sokan akkor égtek meg, amikor megpróbáltak áttörni a tenger felszínét elborító lángoló olajszőnyegen.
A nagy erejű robbanások, a fedélzeten tomboló tűz és a hajó gyors elsüllyedése ellenére meglepően sokan, az 1196 fős személyzetből mintegy 880-an élték túl a katasztrófát. De a túlélők között szép számmal akadtak súlyosan megsérült, vagy megégett emberek is, akik már nem élték meg a reggelt.
Amikor felkelt a nap, több száz csapzott fej emelkedett ki a lágyan ringatózó hullámokból.
McVay kapitány aki a túlélőkkel együtt taposta a vizet, csak ekkor tudta meg, hogy a hajó gyors süllyedése miatt a rádiósok már nem tudták leadni a vészjelzést.
Ez igen csak rossz hírnek számított, hiszen az USS Indianapolisnak két nap múlva, azaz augusztus elsején kellett volna befutnia Guamra, éppen ezért várható volt, hogy egyelőre nem is fogják keresni a rádiócsendben hajózó nehézcirkálót.
Az első nap délelőttjén mindezek ellenére még bizakodó volt a hangulat; mindenki abban reménykedett, hogy néhány órán belül felfedezi őket egy térségben járőröző amerikai haditengerészeti repülőgép, vagy hadihajó.
McVoy kapitány szóláncon keresztül arra kérte az embereit, hogy zárkózzanak fel és próbáljanak meg együtt maradni, mert így nagyobb lesz annak az esélye, hogy felfedezzék őket. A reggeli órákra már több tucatnyian életüket vesztették a súlyos sérültek közül, és ahogy egyre magasabbra hágott a nap, úgy nőtt a halottak száma is.
A forró trópusi napsütésben a hajótöröttek szomjúságérzete szintén elviselhetetlenné kezdett válni. De volt valami, ami a szomjúságnál és a kiszáradás veszélyénél is sokkal ijesztőbbnek látszott.
Néhány, a felszínen lebegő halott társuk ugyanis hirtelen „életre kelt” és vad forgásba kezdett.
A pörgő holtestek körül keletkezett vízpermetből sötét, sarló alakú hátúszók bukkant fel; megérkeztek a cápák is, hogy még tovább fokozzák a túlélők megpróbáltatásait.
Eleinte csak a holttestek körül jelentek meg a kisebb-nagyobb cápafalkák, de ahogy leszállt a sötétség, egyre gyakrabban hasított bele egy-egy velőtrázó sikoly az éjszaka csendjébe; a tengeri ragadozók elkezdtek rátámadni az elsodródott magányos túlélőkre is.
Az éjszaka jeges rémületben telt el. A cápák okozta általános félelmen kívül egyre többen kezdtek el arra panaszkodni, hogy nagyon fáznak. Még a langyos trópusi tengervízben is - mivel a víz közel hússzor gyorsabban vezeti el a testhőt mint a levegő , egy idő után beállhat a hipothermia, azaz a vészes kihűlés.
A következő nap sem hozott semmi jót a hajótöröttek számára, mert alighogy megvirradt, ismét elkezdődtek a sorozatos cápatámadások.
Időközben a vizet taposó tengerészek rájöttek, hogy ha szorosan összekapaszkodnak, úgy jó eséllyel elkerülik őket a ragadozók, de akik elsodródtak a társaitól, azoknak szinte nullára csökkent a túlélési esélyük.
A harmadik napon a megpróbáltatások hatására egyre többen kaptak ideg-összeroppanást, de voltak néhányan, akik teljesen megőrültek és elkezdtek rátámadni a társaikra.
Mások nem bírták a rettenetes szomjúságot, és mohón kortyolni kezdték a tengervizet, pedig ez egyenlő volt a saját halálos ítéletükkel.
A teljesen kimerült, legyengült hajótöröttek közül többen is egyszerűen elmerültek és örökre nyomuk veszett. A negyedik napon, augusztus 2-án, a tengernyi szenvedés és a teljes reményvesztettség után megtörtént a csoda: a túlélők először csak alig hallható, aztán egyre jobban erősödő repülőgépmotor zúgásra figyeltek fel.
Délelőtt nem sokkal negyed tizenegy után az amerikai haditengerészet egy Lockheed PV-1 Ventura típusú járőrgépe húzott el a hajótöröttek feje felett, akik az utolsó erejüket megfeszítve vadul kiabálni és integetni kezdtek, hogy a gép személyzete észrevegye őket.
A gép tovarepült, ám egy éles forduló után egészen alacsonyra ereszkedve visszatért és miközben dörgő motorokkal elhúzott a hajótöröttek feje felett, a pilóta a szárnyak jobbra-balra billegetésével jelezte, hogy felfedezte őket. Voltak akik éljenezni, mások pedig sírni kezdtek, de a megmenekülésükig még további idegtépő pillanatokat kellett kiállniuk.
Wilbur „Chuck” Gwinn hadnagy, a Lockhheed Ventura parancsnoka rádión azonnal leadta a riasztást a guami haditengerészeti parancsnokságnak. A parancsnokság minden, a térségben tartózkodó hajót és cirkálóhidroplánt arra utasított, hogy haladéktalanul induljanak el a Gwinn hadnagy által megadott koordináták szerinti mentési térségbe.
R. Adrian Marks hadnagy, egy nagy PBY Catalina járőrhidroplán parancsnoka szintén fogta Gwinn parancsnok riasztását, és a gépét rögtön a rádión közölt irányba fordította. Marks hadnagy a helyszín fel repülve észrevette az éppen Guam felé tartó USS Cecil J. Doyle rombolót, és rádión riasztotta a hadihajót.
Graham Clayton fregattkapitány, a romboló parancsnoka azonnal utasította a gépházat, hogy hozzák ki a maximális teljesítményt a kazánokból, majd a hajóját irányba állítva teljes gőzzel elindult a mentési helyszín felé. R. Adrian Marks hadnagy volt az első, aki a gépével a helyszínre érkezett.
A nagy hidroplánt úgy igyekezett letenni a vízre, hogy miné közelebb kerüljön a túlélők csoportjához. Összesen 56 hajótöröttet vett fel, a sokszorosát a Catalina befogadóképességének és ezért nem is tudott felszállni, de az 56 ember legalább már biztonságba került. Már besötétedett, amikor Clayton fregattkapitány teljes gőzzel közeledő rombolója is a helyszínre érkezett.
A sötétben a kapitány felkapcsoltatta az USS Cecil J. Doyle összes fényszóróját, és a keresőlámpák fényében kutatták fel, illetve emelték mentőcsónakokba az USS Indianapolis túlélőit.
Ezek a pillanatok voltak a legnehezebbek a vízben lévő hajótöröttek számára,
hiszen még bármi megtörténhetett velük annak ellenére, hogy már csak karnyújtásnyira voltak a megmenekülésüktől. Kora reggelre befutott az USS Ralph, Talbot és Madison romboló, majd megérkeztek a lassúbb kísérőhajók is.
A mentőegységeknek összesen 317 embert sikerült fedélzetre emelniük, akik közü négyen még aznap meghaltak. A tragédia mérlege rendkívül szomorú volt: a hajó elsüllyedése után még életben lévő 880 tengerészből 563-an vesztek oda az elszenvedett sérüléseik, a kihűlés és a cápafalkák támadásai miatt.
Az USS Indianapolis elsüllyedésének körülményeit kivizsgáló haditengerészeti bizottság Charles McVay sorhajókapitányt felelősnek nyilváníttotta, kimondva, hogy nem tett meg mindent a torpedótámadás elkerüléséért, ezért fegyelmi büntetésként lefokozták.
A bizottság figyelmen kívül hagyta a túlélők tanúvallomásait, akik egységesen azt nyilatkozták, hogy a kapitányuk mindent megtett a megmentésükért. Chester Nimitz flottatengernagy, a csendes-óceáni flotta főparancsnoka 1947-ben azonban felülvizsgálta a fegyelmi döntést, és azt hatályon kívül helyezve McVay sorhajókapitányt mentesítette a fegyelmi felelősség alól.
Charles McVay 1949-ben ellentengernaggyá előléptetve ment nyugdíjba, de sohasem tudta feldolgozni a hajója, és emberei elvesztését; 70 éves korában, 1968. november 6 -án az önkezével vetett véget az életének.
1945. augusztus 6-án kora hajnalban az Enola Gay nevű B-29-es hadászati nehézbombázó a magasba emelkedett Tinian betonjáról bombakamrájában a „kisfiúval”, hogy végrehajtsa a világtörténelem első nukleáris csapását Hirosima ellen.
Hogy miként alakult volna a történelem, ha Hasimotho Mocsicura korvettkapitány I -56 -os tengeralattjárója a Tinianra tartó útja során fedezi fel az USS Indianapolist, már sohasem fogjuk megtudni.
Az USS Indianapolis amerikai nehézcirkáló:
Napi