Akárhogy nézzük, a Pókember: Vadonatúj nap – a két animációs mozifilmmel, a Nicolas Cage féle noir-sorozattal és az egyéb Marvel filmekben való feltűnésekkel nem számolva is – már a kilencedik Pókember-film a sorban. A karakternek hiába van bő hatvanéves múltja a képregények lapjain, könnyen azt gondolhatnánk, hogy már nem fog tudni újat mutatni, meglepni. Egyfelől más franchise-ok jóval hamarabb belekerülnek az önismétlés spiráljába (Star Wars, Transformers, Halálos iramban stb.), másfelől az elmúlt három évtized képregényfilmes dömpingjében láttunk már szinte mindent. Ráadásul a Tom Holland-féle Pókember trilógiában (Hazatérés, Idegenben, Nincs hazaút) különösen zavaró volt, hogy a karakter végig egy helyben toporgott, az írók abbéli igyekezetükben, hogy Peter Parkert megtartsák gimnazista tinédzserként, minden részben ugyanazt a karakterfejlődést járta be .

Pókember: Vadonatúj nap

A Vadonatúj nap ehhez képest minden várakozást felülmúlva valóban új fejezetet nyit a hálószövő hős életében azzal, hogy a korábbiaknál sokkal felnőttebb hangvételben viszi tovább Peter Parker történetét, amihez a karaktert kereken 10 éve játszó, kölyökarcú Tom Holland is remekül hozzá öregedett. Holland nemcsak a Pókember-filmekben, hanem egész eddigi pályafutása alatt sem mutatott olyan sokrétű játékot, vagy játszott olyan összetett karaktert, mint amilyet a Vadonatúj napban, ezzel valószínűleg pontot téve arra az örök vitára, hogy ki volt az eddigi legjobb Pókember? A gimis évek felszabadultsága tovaszállt, a magány és a felelősség kérdései nyomják a főszereplő vállát.

Miközben gyászolja a nénikéjét (Marisa Tomei), küzd az első rész végén felállt új status-quóval, miszerint nemcsak a világ feledkezett meg a valódi személyazonosságáról, hanem a szerelme és a legjobb barátja is, MJ (Zendaya) és Ned (Jacob Batalon), nemcsak egy új fenyegetéssel kell szembenéznie (Sadie Sink rejtélyes karaktere emberről emberre ugrálva keres valamit, miközben felforgatja a fél várost), hanem a saját testének mutálódásával is.

Az előzetesekben mindezeken felül feltűnt fél tucat másik gonosztevő, a Hulk (Mark Ruffalo) és a Megtorló is (Jon Bernthal), így joggal lehetett kétségünk afelől, hogy az új rendező, Destin Daniel Cretton (Shang-Chi és a Tíz Gyűrű legendája, Wonder Man) megbirkózik ennyi történetszállal – ebbe korábban más Pókember-filmek rendezőinek, Sam Raiminak és Marc Webbnek is beletört a bicskája. De nem, nem tört bele, sőt. 

Amíg MJ és Peter arról beszél, hogy nem igazán képesek a megnyílásra, amikor a karakterekben gyűlő szomorúságot egy hosszú, néma hálóhintázás érzékelteti, amikor a tévésorozatban kegyetlen Megtorló megvillantja a Pókember világához sokkal jobban passzoló, egyszerre érzékeny és humoros oldalát (van ennek egy nagyon erős haverfilmbeütése is, csak hogy még tovább szaporítsuk a filmben látott történetszálak sorát), vagy amíg Peter az aktuális nemezisét igyekszik jobb belátásra bírni, nem robban fel semmi, nem repülnek a hálóbombák és az akrobatikus pörgőrúgások.

Azért is van erre lehetőség, mert ezek a cselekményszálak valójában mind ugyanarra rímelnek, ami miatt az új Pókember film újat mutat: egy fiatal fiú felnőtté érésére. Aki csetlik-botlik, bizonytalan, sokszor hibázik is, nem képes még mindig helyesen felmérni a helyzeteket, de a szíve a helyén van. Peter képes a változásra, és tulajdonképpen erről szól az új Pókember. Peternek változik a teste, de ellenkezik vele, megpróbálja elnyomni az erejét, mert még nem tudja kezelni, majdnem megöl egy járőrt – de végül felnő a feladathoz. Érettebben viselkedik, mint a szuper okos Bruce Banner, aki elnyomja magában Hulkot. Nem csoda, hogy Hulk nagyon dühös már megint. 

Végül pedig Peter egyedül próbál megoldani mindent, begubózik (szó szerint és átvitt értelemben is), miközben rá kell ébrednie, hogy egyedül nem megy. Szüksége van barátokra, szövetségesekre, de fiatal férfiként még nincs annyi bölcsessége, hogy ezt külső nyomás nélkül is megtegye. Régi szerelméhez és legjobb barátjához is a kényszer vezeti vissza, olyan emberekhez, akik nem csak Pókembert és a felelősséget, a különleges képességeket vagy Petert és a könnyedséget, a törékenységet értékelik benne – hanem a teljes embert. Amíg gyerekként megnyílni még naivitás, felnőttként már érettség és bátorság kérdése. Addigra a főhős olyan magabiztosan támaszkodik a saját erejére, hogy nem fél sem veszteségtől, sem bántalomtól – valahol egészen elképesztő, hogy ilyen összetett, gyakran intim témákról lehet beszélgetni egy csillió dolláros blockbuster kapcsán.

A Pókember: Vadonatúj nap további erénye, hogy anélkül képes építeni a nagy filmes Marvel-univerzumot, hogy megszűnne létezni különálló, kerek egész történetként. A Marvel-filmek következő fejezete – a Thanos pusztításával végződő első, és a jelenlegi, multiverzumokra épülő, kevésbé sikeres szakasza után – a mutánsokról fog szólni, ami allegorikusan mindig is a másság elfogadásáról szólt. Peter pedig bár nem mutáns, határozottan más, sőt különleges. Ehhez a teherhez is fel kell nőnie. 

Az még csak apró gesztus, hogy beállításaiban megidéz néhány híres képregényborítót, ennél sokkal szívmelengetőbb, ahogy a különböző képregényfüzetek történeteit összefűzi, illetve a maga képére formálja. Jómagam leginkább J. Michael Straczynski (a népszerű Babylon 5,  vagy a Wachowski-testvérek Nyolcadik érzék című sorozatainak kreátora) történeteire ismertem rá, aki a 90-es évek második felének mélyrepülése után írta Pókember fősorozatát, és adott neki új lendületet. Ezeket a történeteket magam is fiatal felnőttként olvastam (Bayer Antal remek fordításában), így talán nem meglepő a mostani lelkesedésem, hogy Straczynski szellemiségét a mozivásznon látom viszont.