A tudományt régóta övezik olyan összeesküvés-elméletek, amelyek első ránézésre tudományos köntösbe bújva próbálnak hitelességet szerezni maguknak. A chemtrailektől kezdve a vakcinák állítólag eltitkolt mellékhatásain át egészen a piramisok alatt rejtőző föld alatti városokról szóló elképzelésekig számtalan történet épít arra, hogy tudományos szakkifejezésekkel, grafikonokkal vagy éppen kutatói címekkel támassza alá saját állításait. Sokan ezért úgy gondolják, hogy aki bízik a tudományban, az automatikusan ellenáll az efféle elméleteknek. Egy friss kutatás azonban arra jutott, hogy a helyzet ennél jóval összetettebb, és nem feltétlenül ellentmondás, ha valaki egyszerre hisz a tudományban és közben tudományos összeesküvés-elméleteket is elfogad. A kulcs ugyanis nem kizárólag a tudományba vetett bizalom mértékében rejlik, hanem abban, hogy az emberek valójában mit gondolnak arról, hogyan működik maga a tudomány.

A Current Psychology folyóiratban megjelent tanulmány 843 amerikai felnőtt bevonásával vizsgálta, mi állhat annak hátterében, hogy a tudományba vetett bizalom és az összeesküvés-elméletek elfogadása sok esetben kéz a kézben jár. A kutatók szerint azonban nem is az a legfontosabb kérdés, hogy az emberek mennyire bíznak a tudományban, hanem az, hogy honnan származik a tudományról alkotott képük.

Az eredmények alapján ugyanis pont azok voltak hajlamosabbak tudományos összeesküvés-elméletekben hinni, akik a tudomány fejlődését elsősorban magányos zsenik forradalmi felfedezéseiként képzelik el, és akik főként podcastekből, dokumentumfilmekből vagy más, kevésbé szakmailag ellenőrzött ismeretterjesztő tartalmakból tájékozódnak. Ez az összefüggés ráadásul erősebbnek bizonyult, mint az iskolai végzettség vagy akár a politikai beállítottság, amelyeket korábban az összeesküvés-elméletek egyik legfontosabb mozgatórugójának tartottak.

Tudomány és áltudomány kéz a kézben

Ez a látszólagos ellentmondás egyáltalán nem egyedi jelenség. Egy korábbi, 16 országban végzett felmérés szerint a válaszadók 70 százaléka hitt legalább egy olyan egészségügyi állításban, amely bizonyítottan hamis vagy tudományosan nem igazolt. Ez arra utal, hogy a tudományba vetett általános bizalom önmagában nem jelent védelmet a félrevezető információkkal szemben. Hiszen ha egy állítás elég tudományosnak hangzik, megfelelő szakkifejezéseket használ, grafikonokat mutat, kutatókra vagy egyetemekre hivatkozik, akkor sok ember számára hitelesnek tűnhet, függetlenül attól, hogy valóban tudományos bizonyítékok támasztják-e alá.

A szerzők szerint ez oda vezethet, hogy

A tanulmány egyik központi eleme az úgynevezett genius mentality, vagyis a „zseni-szemlélet" vizsgálata volt. Ez azt a meggyőződést jelenti, hogy a tudományos áttörések elsősorban kivételes képességű egyének intuitív felismeréseinek köszönhetők, akik a teljes tudományos konszenzussal szembemenve végül bebizonyítják igazukat.

A kutatók szerint ezt a képet részben maga az oktatás is erősíti. Az iskolákban a tudományt ugyanis gyakran egymás után következő felfedezések sorozataként, illetve kész elméletek gyűjteményeként mutatják be, miközben a kutatások valódi emberi és közösségi oldala háttérbe szorul. Emellett a filmek, a dokumentumfilmek és az ismeretterjesztő műsorok előszeretettel építenek egy jól ismert dramaturgiára, miszerint a világ megoldhatatlannak tűnő problémával küzd, megjelenik egy rendkívüli zseni, akit kezdetben kinevetnek és elutasítanak, végül azonban kiderül, hogy végig neki volt igaza.

Ez a történetív évszázadok óta jelen van a kultúrákban. A kutatók példaként említik a végtelen világegyetem gondolatát is védő Giordano Brunót, akit a 17. század elején máglyán égettek meg, illetve az Oscar-díjas Egy csodálatos elme című filmet, amely John Nash matematikus életét dolgozta fel. A kutatók szerint az összeesküvés-elméletek ugyanis gyakran pontosan ezt a narratívát használják ki. Azt sugallják, hogy léteznek kivételes emberek, akik rájöttek az igazságra, miközben a többség még mindig naiv vagy éppen „agymosott”. Az ilyen történetek követői könnyen úgy érezhetik, hogy ők azok közé a kevesek közé tartoznak, akik valóban átlátnak a háttérben zajló folyamatokon.

A valódi tudomány ugyanis nem egyetlen zseni megérzésein alapul, hanem kutatók ezreinek együttműködésén, szakmai vitákon, egymás eredményeinek folyamatos ellenőrzésén, a lektorálási folyamaton, a kísérletek megismétlésén és azon, hogy az állításokat újra és újra próbálják cáfolni vagy éppen megerősíteni. A megbízható tudományos tudás ezeknek a sokszor hosszadalmas és kevésbé látványos folyamatoknak az eredménye.

A szerzők arra is felhívják a figyelmet, hogy korábbi vizsgálatok szerint az emberek gyakran a tudomány gyengeségeként értelmezik, ha egy kutatás még nem jutott végleges következtetésre, vagy ha a kutatók bizonytalanságot fogalmaznak meg. Pedig éppen ez a tudomány egyik legfontosabb sajátossága, a kétely, a folyamatos ellenőrzés és az új bizonyítékok figyelembevétele.

Amikor a tudományos látszat vezet félre

Nem mindegy az sem, hogy honnan tájékozódnak az emberek. Azok, akik elsősorban podcasteket és dokumentumfilmeket fogyasztanak tudományos témákban, nagyobb valószínűséggel fogadják el az összeesküvés-elméleteket, mint azok, akik szakértők által ellenőrzött tudományos forrásokat részesítenek előnyben. Ennek az egyik oka az lehet, hogy ezek a műsorok sokszor személyes történetekre, drámai fordulatokra és egyszerűen érthető narratívákra épülnek, miközben a tudomány valódi működésének bonyolult, közösségi jellegét kevésbé mutatják be.

A tanulmány szerint a legtöbb ember nem érti mélységében a tudomány technikai részleteit, ezért bizalmát gyakran olyan külső jegyek alapján alakítja ki, amelyek tudományosnak tűnnek. Ilyenek lehetnek a bonyolult szakkifejezések, a grafikonok, a pontos számadatok, a laboratóriumi műszerek vagy éppen a kutatói titulusok. A The Conversation hasábjain bemutatott tanulmány példaként említi Corrado Malanga olasz vegyészt és Filippo Biondi radarkutatót. A két kutató 2025 márciusában azt állította, hogy műholdas radar segítségével egy hatalmas, akár két kilométer mélyen húzódó föld alatti várost fedeztek fel a Hafré-piramis alatt Egyiptomban.

A régészek azonban gyorsan elutasították ezt az állítást, mivel az alkalmazott radartechnológia fizikailag sem képes ilyen mélységbe „belátni". Ennek ellenére Biondi 2026 januárjában hosszasan ismertette elméletét a világ egyik legnépszerűbb podcastjében, a The Joe Rogan Experience-ben, amely több milliós közönséghez juttatta el a szakmailag erősen vitatott állításokat.

A kutatók egy másik vizsgálatra is hivatkoznak, amely 8,7 millió, az X-en megosztott, tényellenőrzött hír elemzésével arra jutott, hogy a tudományra utaló kifejezések – például a „kutató", „egyetem" vagy „tanulmány" szavak – jelentősen növelték egy tartalom továbbosztásának valószínűségét. Ez különösen igaz volt az alacsony hitelességű tartalmak esetében, valamint a politikailag inkább jobboldali felhasználók körében. Azonban egy ennél is érdekesebb összefüggést is találtak. Azok körében ugyanis, akik csak mérsékelten vagy egyáltalán nem bíztak a tudósokban, a magányos zseni mítoszába vetett erős hit jelentősen növelte az összeesküvés-elméletek elfogadásának valószínűségét. Ezzel szemben azoknál, akik eleve nagyon magas bizalommal viseltettek a tudósok iránt, ugyanez a hatás szinte teljesen eltűnt.

Mindez arra utal, hogy a hagyományos megoldások – például az egyes álhírek cáfolata vagy a „bízzunk a tudományban" üzenet ismételgetése – önmagukban nem elegendők. Ezek ugyan egy-egy konkrét tévhitet kijavíthatnak, de nem változtatják meg azt a mélyebb félreértést, amely sok ember fejében él arról, hogyan működik valójában a tudomány.

Lássunk a tudomány mögé! 

Szerintük sokkal hatékonyabb lenne láthatóvá tenni a tudomány mögött álló közösségi folyamatokat, bemutatni, miért alapvető a szakmai vita, a lektorálás, az eredmények megismétlése, a folyamatos kritika és az évek alatt kialakuló tudományos konszenzus. A kutatás szerzői egyetértenek azokkal a tudománypedagógiai szakemberekkel is, akik szerint nem az a cél, hogy mindenki tudós legyen, hanem hogy az emberek kompetens kívülállóvá váljanak.

A szerzők szerint emiatt az iskolai természettudományos oktatásnak sem csupán elméleteket és képleteket kellene átadnia, hanem azt is meg kellene mutatnia, hogyan dolgozik a tudományos közösség a mindennapokban. A gyerekeknek meg kell érteniük, hogy a tudományos ismeretek nem egyetlen zseni megérzéseiből születnek, hanem sok kutató együttműködéséből, egymás munkájának folyamatos ellenőrzéséből és a közösen kialakuló szakmai konszenzusból. Ez a konszenzus pedig nem a csoportgondolkodás jele, hanem éppen a tudomány egyik legnagyobb erőssége.