Az újságíróember akkor veszi észre, hogy öregszik, amikor ráébred: egyre többször őt kéri fel a szerkesztő, hogy nekrológot írjon. Egy ideje már én vagyok a Magyar Nemzet nekrológusa. Szomorú titulus ez a szerkesztőségi lajtorján.

Ha megélte volna, augusztus 25-én lenne nyolcvannyolc esztendős az a nyomtatott Magyar Nemzet, amelynek főcímét ugyanabból a betűtípusból tervezte a lapalapító Pethő Sándor, mint amelyikből a Pilvax-ifjak nevezetes Tizenkét pontján szedték a Landerer–Heckenast nyomda szedői 1848. március 15-én.

Ha csöppet is, de már akkor belekerültünk a nemzet históriájába.

Ám most szombattól, augusztus elsejétől már hiába keresed a nyomtatott lapot, kedves olvasó, hiába várod az újságkézbesítőt, nincs napi Magyar Nemzet. „Az” a Magyar Nemzet megszűnik. Az online marad ugyan, de a „printnek”, a nyomtatott napi változatnak vége; hetilappá változik. (Bár tarol az internet, nekem meggyőződésem, hogy az online-fogyasztók az őket körülvevő „digitális zaj” miatt kevésbé tudnak a tartalomra fókuszálni. A hagyományos újságolvasót nem szakították félbe felugró, idegesítő hirdetések, nem kellett megállniuk az olvasásban. Az online-szörfözés csak afféle futó kaland. A print soha el nem múló szerelem.)

Értem én, hogy egyre kevesebben vették, járatták már a nyomtatott lapot – javarészt az idősebb korosztály –, azoknak viszont pótolhatatlan lelki mankó volt az a zizegő, lapozható újság. Kapaszkodó a világba. Reggeli imádság. Ha tetszett egy írás, kivágták, eltették, ereklyeként őrizték. (Egyik kedves olvasóm, néhai Édl Román történetét meg is írtam. Egész életén át hű maradt a Magyar Nemzethez, az 1958-tól, tizennyolc éves korától hatvan esztendőn éven át hiánytalanul megvásárolt példányokat gondosan megőrizte. Nem azt mondom, hogy a Bakonyszűcsről származó fiatalember újságunk által lett nemzeti érzelművé – hozta azt magával a szülői házból, de már 1956-ban jelezte, hová tartozik. Fegyver ugyan nem volt az egyházi iskolában tanuló diák kezében, de több vörös csillagot eltávolított középületekről a forradalom napjaiban. Tettéért hosszú évekre kizárták a továbbtanulásból, és a tervezett papi pályáról is le kellett mondania. De nem mondott le a hitéről – és a Magyar Nemzetről sem.)

Magam régi vágású olvasó vagyok, én is nyomtatott formában szerettem olvasni az újságot. Ehhez persze az is kellett, hogy korán keljen az ember, ellenkező esetben ugyanis nem kapott lapot, elvitték az orra elől azt a néhányat, ami az árusokhoz érkezett aznap. Már ha érkezett egyáltalán… (Mifelénk, Maglódon csupán néhány nagyobb élelmiszerbolt és a benzinkút tartott Magyar Nemzetet – fejenként kettőt-hármat –, délelőttre legtöbbször már megveszekedett szál sem maradt.) Ha panaszkodott az ember, azt javasolták, fizessen elő a lapra, akkor nincs probléma. Az ám, csakhogy a régi, hagyományos hírlapkézbesítés már jó ideje megszűnt, a leveles postás plusz feladata lett, aki szegény nemritkán csak délben jutott el az előfizetős kuncsafthoz. Mit ér akkor már egy napilap? Az újságolvasás reggeli rituálé. Az ember kényelmesen leül a fotelba, karszékbe, s kávéját, kapucínerét kortyolgatva sorra veszi, mi minden történt az elmúlt napon a nagyvilágban. Szeletke békebeli hangulat, kávéházi életérzés a múlt századelőből.

Kicsit hazabeszélek. Boldogult ifjúkoromban talán egy esztendeig hírlapkézbesítőként dolgoztam. (Ezt leendő életrajzíróim számára biggyesztem ide, jelezve, én tényleg alulról kezdtem az „újságos” pályát…) Pestújhely kertvárosi házaihoz vittem ki a lapokat; kiskerekű, elöl-hátul dobozos biciklivel róttam a hajnali utcákat. Fél ötkor, ha esett, ha fújt, hóban-fagyban, télen vaksötétben kezdtem – igaz, hétre, nehezebb, „rádióújságos” napokon nyolcra már otthon voltam. Amennyire visszaemlékszem, minden második, harmadik háznál volt újságelőfizető, némelyikük már a kapuban állva várta a lapot, hogy még munkába indulás előtt belelapozhasson a zizegő hírlapba.
Bizony egészen más a történelemkönyvet úgy lapozgatni, ha egyik-másik fejezetéhez hozzáilleszthetsz valamit a saját sorsodból, mellésimíthatod a veled történteket. És mennyire fájó, ha a személyes emlékek együtt sajognak a história sebeivel.

Egy 1976-os megsárgult Magyar Nemzet-cikk van a kezemben. Első írásom a lapban (P. Gy. szignóval), ötven éve. Édes Nemzetem!