Arthur Schopenhauer a pesszimista gondolkodók fejedelme, akinek szent meggyőződése volt, hogy létünk, földi küszködésünk hiábavaló. Talán ha nem dugnánk fejünk szisztematikusan a homokba (homok helyett írhatnánk vásárlást, italt, ételt, szórakozást, pénzt...), mi is rájönnénk, milyen elviselhetetlenül céltalan e könnyű lét. De Schopenhauer nem nihilistaként gondolkozott, volt ötlete arra, mi űzheti el mégis ezt a túlzott realizmust. A művészet, és azon belül is a zene enyhítheti leginkább szenvedésünket, kielégíthetetlen vágyainkat. Talán nem véletlen, hogy a legnagyobb itthoni fesztivál, a Sziget is elsősorban zenei.

Ha saját életünkre, tapasztalatainkra gondolunk, akkor teljesen nyilvánvaló, a muzsika azonnal hat és boldoggá (vagy épp szomorúvá) tesz – hallgassuk csak meg ezt 1:39-től, hát ki ne hatódna meg szépségén? Feltéve, ha nem szenved anhedóniában (nem képes élvezni a zenét) vagy amúziában, mikor a hangok nem állnak össze harmonikus egésszé, csak zajok maradnak. Talán épp emiatt a gyors, mély hatás miatt hangsúlyozta a nagy német filozófus is, hogy a muzsika a művészetek csúcsa. Vagy talán nem emiatt, úgyhogy kifaggattuk Kertész Csaba pszichológust, kutatót, az ELTE Zenei és Nyelvi Fejlődés Kutatócsoportjának tagját többek között arról:

• mióta kultúránk része a zene;
• hogy hat ránk;
• milyen betegségeknél lehet gyógyereje;
• mi a szerepe az érzelemszabályozásban;
• hogy segíti a babák nyelvelsajátítását;
• miért érdemes beépíteni az oktatásba. 

A zene a nyelvhez hasonlóan igen ősi, a legrégibb ma nyilvántartott hangszer legalább 40 ezer éves, egy furulya, de feltehetően már ezt megelőzően is léteztek ütőhangszerek. Persze, már az ősemberek életében ott volt a muzsika, együtt énekeltek a szertartásokon, az újszülöttek mellett, a munkadalokat is csoportosan szólaltatták meg. Még nem különült el annyira az előadó és a hallgató, mint ma. Mindenki művelte a zenét valamilyen szinten, az ének, a mozgás természetes módon kapcsolódott elődeink életébe.

Kertész Csabától megtudjuk, hogy a svéd, zenepszichológiával foglalkozó kutató, Patrik Juslin nevéhez fűződik a muzsika érzelmi hatásait feltérképező legnagyobb hatású modell. Ebből derült ki, a zene alapvető akusztikai tulajdonságai (pl. hangerő, hangmagasság) már az agytörzs szintjén hatnak az idegrendszerünkre, és érzelmeket váltanak ki, de megváltoztatják éberségünket is – ennek evolúciós háttere az lehetett, hogy a hangok pontos és gyors észlelése a túlélést jelenthette őseinknek.

Ezt az automatizmust használják ki a filmzenék szerzői, amikor erőteljes, mély hangeffektusokkal tesznek hatásosabbá egy-egy jelenetet. Jó példa erre Hans Zimmer munkássága, gondoljunk például az Eredet ikonikus rézfúvós akkordjaira

– mondja Kertész. A beszédészleléssel is kapcsolatban áll a zene, hiszen bizonyos érzelmekre a másik fél prozódiájából tudunk következtetni. Ha mély hangon és lassan beszél, szomorúnak találjuk, ha magas hangon és gyorsabban, vidámnak. Vagyis egyszerű érzelmeket azonosítunk a segítségével, szintén automatikusan, így is hatnak ránk bizonyos darabok. Elég egy Vivaldi mű csicsergő hegedű dallamára gondolnunk.

Összehangolódás mindenhol, mindenkor

De a zene mindenhol jelenlévőségére bizonyíték a szinkronizáció jelensége is, mikor spontán összehangolódik két ember járása, vagy légzésük, beszédritmusuk. Ugyanez történik az ember és a külvilág között is, mikor bizonyos környezeti ritmusokra ráhangolódik az agy. Ez a mechanizmus feltehetően segíti az ingerek feldolgozását, előrejelzését, például kulcsfontosságú a csecsemők számára a beszédelsajátítás során.

Ha erőteljes, kiszámítható lüktetéssel, ún. beattel rendelkező zenét hallgatunk, a szinkronizáció hatására gyakran akaratunkon kívül együtt kezdünk mozogni vele, fejünkkel bólogatunk, lábunkkal dobogunk, de akár ritmusra vesszük a levegőt is.

Ilyenkor az agy mozgással és hallással kapcsolatos területei egymással, és a ritmussal is harmóniába kerülnek. 

A zene a memóriára is hat, mert mikor egy ismert zenét hallgatunk, gyakran spontán aktiválódnak az ahhoz kapcsolódó epizodikus emlékek, érzelmek is. Ezt használják ki a demens betegek számára kialakított zeneterápiás módszerek.

Egy másik betegcsoport, akik számára hatékony lehet a zeneterápia, a Parkinson-kórban szenvedők. Az erős ritmikus inger a szinkronizáció hatására segíthet beindítani, fenntartani, egyenletessé tenni a betegek mozgását.

Szintén sokat segíthet bizonyos típusú afáziák gyógyításában, mert az agy beszédért felelős, bal féltekén található területeinek sérülése esetén az éneklés során aktív régiók vehetik át a munkát –lassan, sok gyakorlással. Ezek a jobb agyféltekén található azonos, ún. homológ területek. „A Melodikus Intonációs Terápia lényege pedig az, hogy a terapeuta segítségével az éneklésen keresztül tanítják kommunikálni a pácienst.”

A zene érzelemszabályozó eszköz, így a szorongást is csökkenti, és tudattalanul használjuk is erre, amikor az érzelmi állapotunknak megfelelő zenét keresünk, vagy egy kedvenc dalunkkal „hangoljuk át” magunk.

Szexi madárdalok

Az evolúcióbiológusok elképzelése szerint létezett egy ősi protonyelv, amely mai füllel éneklés és beszéd között lehetett. Ebből fejlődött ki a kétféle kommunikációs eszköz, és váltak szét. Hogy mik lehettek mégis az éneklés evolúciós előnyei? Kertész Csaba Steven Pinker provokatív kijelentését idézi. A kanadai kognitív pszichológus 1997-ben azt mondta, a zene „hallási sajttorta” – nem más, mint az evolúciós szelekció folyamatának kellemes mellékterméke, és nem elengedhetetlen az emberi túléléshez vagy szaporodáshoz.

A nyelvvel ellentétben, ami biológiailag adaptív, Pinker azt állítja, a zene csupán a verbális kommunikáció melléktermékeként fennmaradt élvezetes jelenség.

Mások szerint azonban igenis lehetett evolúciós előnye, gondoljunk csak a szexuális szelekcióra – például a madarak énekére a párválasztásban. A nyelvelsajátítást is segítette és segíti, a csecsemők számára a gondozás során produkált ún. dajkanyelv lassabb tempója, nagyobb hangmagasság-különbségei, kiszámítható ritmusa, egyszóval „zeneisége” segíti a kicsiket az ingerfolyam szegmentálásában, vagyis részekre bontásában, ami a nyelvelsajátítás alapja.

Evolúciós előnye lehetett még a közös éneklésben rejlő közösségi erő, a csoportkohézió, az együttműködés erősítése. A munkadalok, a tánc, a közös zenehallgatás összehangolja a viselkedést, a mozgást, az érzelmeket.

Kertész az ELTE Zenei és Nyelvi Fejlődés Kutatócsoportjában is ezeket a hatásokat vizsgálja – ezen a honlapon megnézhetjük, milyen kutatásokon dolgoznak épp. Most zárul egy nemzetközi vizsgálat, amelyet világszerte 60 helyszínen, közel ezer résztvevővel végeztek.

A kísérleti protokollban random kisebb csoportokban ültek körben az alanyok, instrukciókat kaptak egy képernyőről, hogy beszélgessenek, közösen olvassanak fel egy szöveget, vagy egy ismert dalt énekeljenek együtt.

A sok résztvevő nációnak köszönhetően interkulturálisan tudták vizsgálni, erősödik-e a csoportkohézió a közös éneklés, a ritmikus összehangolódás hatására.

Egy kis gitározás és előáll a keresztrejtvénybajnok

Kollégájával, Honbolygó Ferenccel, a kutatócsoport vezetőjével azt is elemzik, milyen kapcsolatban állnak a különböző zenei képességek a gyerekek nyelvi fejlődésével, az olvasással és más kognitív képességekkel, illetve, hogy a zenei tevékenység fejleszti-e ezeket a területeket.  Több kutatásuk eredménye arra utal, a ritmusérzék fontos szerepet játszik a nyelv és az olvasás fejlődésében.

„Egyik vizsgálatunkban első osztályos gyerekekkel vettünk fel ritmikai és kognitív teszteket, majd követtük a fejlődésüket 2 éven át. Nem csupán az első osztályban találtunk kapcsolatot a ritmikai tesztek eredményei és a gyerekek olvasási színvonala között, de az elsős tesztek még a harmadik osztályos olvasási teljesítményt is előrejelezték.”

Úgy tűnik – és ezt a nemzetközi kutatásokban is látjuk –, hogy a ritmusérzékben mutatkozó deficit rizikófaktor lehet a későbbi nyelvi és olvasási nehézségek megjelenése szempontjából, ami viszont segít a korai felismerésben és fejlesztésben.

De a ritmusérzék fejleszthető, ezért is fontos a zenei nevelés. Az ének, a mondóka, a zeneiskola csak hasznára válhat a gyereknek: pozitív kognitív (nyelv, olvasás, memória, végrehajtó funkciók), és érzelmi hatásai vannak.

Kertész szerint a zene legnagyobb „titka” talán az, hogy élvezetes, ezért hajlamosak vagyunk ismételni, sok időt eltölteni vele, ami fejlesztő eszközként is hatásossá teszi. És sosem késő elkezdeni, felnőttkorban is hasznos, mert több analízis azt mutatja, kisebb mértékben ugyan, mint gyerekkorban, de azért később is növeli az agy plaszticitását azzal, hogy frissen tartja a gondolkodást, a kreativitást, segít az érzelemszabályozásban, csökkenti a szorongást. Hiszen  örömet szerez!

(Borítókép:  Steve Russell / Toronto Star / Getty Images)